Igen, tudom, tegnap még reménykedtem. Angol versenyen voltam, utána hívtam anyát. Akkor tudtam meg, hogy az én kicsikém meghalt. :( Pedig tegnap még úgy tűnt, túléli... de délutánra rosszabb lett, agyvérzése lehetett, ami elérte az idegközpontot - már alig tudott lábra állni, leginkább a hátsó lábaival tolta magát előre, és közben keservesen sírt... de amikor másodjára vittük a dokihoz, még mindig azt mondta, hogy nem szenved. Akartam hinni neki, de tudtam, hogy téved. Láttam a szemében a cicának, hogy igenis szenved, de miattam megpróbál életben maradni. Kértem rá, hogy maradjon velem... azt hiszem, ma már leginkább csak abban reménykedtem, hogy hazavár a halálával. Mellette akartam lenni... de nem várt meg, míg én egy másik iskolában töltöttem az időt, ő föladta. :( A lányok szerint nem akarta, hogy vele legyek, ezért is várta meg, hogy hosszabb időre elmenjek.
Én viszont - hiába tudom, hogy nem teljesen igaz - hibásnak érzem magam. Ha talán fél perccel később engedem ki játszani... nem üti el valami marha. Mint tavasszal... tavasszal elkóborolt a macskám. Ha hamarabb abbahagyom az ostoba tételek magolását, akkor nem megy el, és nem történik vele valami, ami miatt nem tud hazajönni.
Nem vagyok bosszúálló típus. De most még is azt kívánom, hogy aki elütötte őt, szenvedjen háromszor annyira, mint ő. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon.
Tudnom kellett volna! A másik érezte, nem engedte, hogy hozzábújjon. Fújt rá, és odébb is szaladt tőle. Már tudom, hogy ő már akkor tudta, hogy meg fog halni a kicsi barátja. Talán érezte halál szagát, nem tudom, de... ha ezt már tegnap tudom, megkönnyíthettem volna a kislány szenvedéseit. Nem kellett volna ennyi fájdalmat kibírnia...
Míg hazafelé sétáltam a versenyről, elsirattam mindazt, ami még közösen ránk várt volna. Kiscicák, boldog, hosszú élet... de ehelyett csak néhány boldog hónapot tudtam neki adni. Igen, ez is valami, de most nem vigasztal. Legszívesebben eltűnnék örökre a szobám falai közt, de nem tehetem. Van még egy másik cica, aki miatt nap mint nap fel kell majd kelnem. És tudom, hogy kell majd mellé egy társ, aki sosem pótolhatja ezt az elvesztett részét az életemnek. Nem ugyanaz, ha elvesztesz egy házikedvencet, és veszel helyette egy újat. A régit sosem pótolhatod, csak egy újabb állat lesz része az életednek.
Azt hiszem, még sok ilyen jellegű veszteség vár rám, de... akárhány házi állatunk volt, mindet sajnáltam, mikor elpusztultak. Viszont az utóbbi néhány évben kezdtem igazán kötődni azokhoz, akikkel megosztjuk az életünket. És csak mostanában lettem nagy macskapárti... és úgy hiányzik. Pedig még el sem temettük - nem találtunk még neki megfelelő helyet. De majd most kimegyek, és azt hiszem, tudni fogom, hol lesz neki a legjobb nyughelye. És talán majd egyszer... viszontláthatom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése