Vihar - olvasónapló

Ez Shakespeare egyik utolsó drámája. Kissé regényszerű, különbözik a nagy tragédiáktól. Nem komédia, mert a konfliktus megoldhatatlannak, tisztázhatatlannak látszik – ám legvégül minden megoldódik.
A vihar című tragikomédia az író egyik legérettebb és legkiemelkedőbb műve.

A mű, mint a legtöbb Shakespeare-darab, öt felvonásból áll. A dráma főszereplője Prospero. Ő Milánó törvényes hercege, de egy szigeten él a lányával, Mirandával, valamint a szolgájával, a visszataszító Calibannal. Prospero varázserőre tesz szert, de az nem derül ki, hogyan. Ezzel az erővel képes kommunikálni a természetfeletti lényekkel, és parancsolni is tud nekik. Az egyik segítője egy Ariel nevű szellem, akit egy boszorkány karmai közül mentett ki.
A cselekmény bonyodalma akkor veszi kezdetét, mikor Prospero megtudja, ellensége, Antonio a szövetségesével, a nápolyi királlyal és annak családjával a sziget mellett hajózik el. Talán dühében, de hatalmas vihart kavar a tengeren, ezáltal hajótörést szenvednek. Noha senkinek sem esik bántódása, elszakadnak egymástól. A sziget három részén bolyonganak. Prosperónak van egy terve: egyedül hagyta Alonso fiát, Ferdinandot, mert szeretné, ha a férfi és a lánya egymásba szeretnének. A terv beválik, noha a lány szellemnek hiszi a királyfit, a herceg pedig istennőnek véli a gyönyörű lányt. Ám a tény, hogy szeretik egymást, nem elég a varázslónak – Prospero kemény próbák elé állítja az ifjú jellemét. Ferdinand sikeresen kiállja ezeket a próbákat, és szerelme Miranda iránt egyre csak nő.
Prospero, a tőle elszakadni vágyó Ariel, Miranda és Ferdinand alkotják az első cselekményszálat.

A második cselekményszál a többi karakter, Alonso, Antonio, Sebastian, Gonzalo, Fransisco és Adrian bolyongása. Ők a sziget másik felén tartózkodnak, s a legtöbben a sanyarú helyzetük miatt bánkódnak. Mindenki úgy hiszi, Ferdinand halott, így Antonio és Sebastian meg akarja ölni a királyt. Hiszen, ha a királyfi halott, Sebastian az örökös – de míg él a király, addig nem kerülhet trónra. Ariel azonban időben felébreszti a tanácsost, Gonzalót, ezzel pedig meghiúsítja a gyilkosságot.
A cselekmény folyásával egyidejűleg Alonso egyre reményvesztettebb lesz, úgy tudja, a fia odaveszett. Mikor a szigetlakó szellemek lakomát rendeznek, nem képes örülni neki. Ekkor megjelenik Ariel egy hárpia képében, és mindenkit szembesít a Prospero ellen elkövetett bűneivel. Ezután magára hagyja a lesújtott társaságot, hogy gondolkodjanak el tetteiken.

A harmadik cselekményszál a bohócok története. A két részeges-bolondos inasé, Stephanoé és Trinculóé. Ehhez a két emberhez csatlakozik később Caliban, aki, miután bort kapott Stephanótól, istenként tiszteli őt. Együtt kitervelik Prospero megölését, mert Stephano akar lenni a sziget királya. A tervük, a részeges ügyetlenkedésük és az ostoba párbeszédeik adják meg a mű komikus vonalát.

Ezek a cselekményszálak Prospero tanyáján egyesülnek. Ariel fogságba ejtette az urakat, és elvitte ide. Ők megbánták tetteiket – legalábbis Alonso mindenképp megbánást tanúsít. Prospero ezek után megbocsát nekik. Szerintem nem történhetett jobb dolog vele annál, hogy a szigetre kényszerült.
Ezután felfedi, hogy a királyfi valójában él. Alonso nagyon megörül a hírnek, s megígéri, az elűzött király visszakapja a trónt, Miranda pedig Nápoly királynője lesz. Eközben előkerül a hajó kapitánya és kormányosa, akik elmondják, hogy a hajójuk sértetlen, haza tudnak térni.
Végül a három bolond is előkerül, ők is szembesülnek a tévedésükkel.

A darab mesének tűnik, de korántsem az. Tele van elrejtett utalásokkal, szimbólumokkal, és személyes vallomásokkal.
Az indító kép, a cím – A vihar -, Shakespeare korának változását jelentheti. Ezek a változások látszólag mindent felforgatnak, valójában azonban új rendszert teremtenek. A sziget Prospero jelképe: az emlékezés tengerén át magához vonja a múltját, annak elvarratlan szálait. A múltat a hajó, az elvarratlan szálakat az utasok jelképezik. Ez a kép utal arra, hogy a cselekmény bonyodalma jóval a dráma kezdete előttre nyúlik vissza.
A szereplők is jelképesek, és szerintem egy-egy embertípust is bemutatnak. Prospero akár egy isten, képes uralni a természetfelettit. Büntethetne is, ám élete megkeserítőinek megbocsát, a hatalmát pedig csak jóra használja. Noha nem kívánkozik vissza a társadalomba, lánya érdekeit tartja szem előtt. Nem akarja, hogy a lánya magára maradjon. Szerintem ő a tipikus remete, aki el akar vonulni a világ szeme elől.
Tanítványa, Caliban ezzel szemben a változtathatatlan rosszat jelképezi. Nem csupán a külseje, de bensője is visszataszító. Nem fogékony a szépre és a jóra, mesterében a tolvajt és az ellenséget látja. Mirandát megkörnyékezi ugyan, de csak a külsőségekre fogékony. Képtelen a tanulásra. A darab végén sem a gyilkossági kísérletet bánja meg, hanem, hogy istenítette Stephanót. Ő egy buta embert mutat be, aki semmire sem képes önmagától, akit irányítani kell.
Antonio és Sebastian képtelen a jellemfejlődésre. Csakis és kizárólag a saját érdekeikkel törődnek, bármire képesek, hogy hatalomhoz jussanak. Képtelenek mély érzelmeket táplálni. Látókörük szűk, gondolkodásmódjuk egysíkú. Annyiban különböznek Calibantól, hogy van lelkiismeretük, ami néha meg is szólal. Ők jelképezik a társadalom hataloméhes embereit, akiket semmi más nem mozgat, csak a még több befolyás és hatalom utáni vágy.
Alonso képes felismerni a hibáit, és megbánni bűneit. A szigeten találja meg önmagát, mikor úgy hiszi, elvesztette a fiát. Nem tartja a hatalmat mindenekfelett állónak. Azt hiszem, ő változik a legtöbbet, mert nem csak a hatalomról, de akár saját életéről is képes lenne lemondani.
Gonzalo Ariellel áll párhuzamban, de ugyanakkor ellentétben is. Mindketten odaadóan, hűségesen szolgálják urukat, de Gonzalóban a ragaszkodás, Arielben pedig az elszakadni vágyás dominál. Ariel karakterét egy tinédzserrel tudnám párhuzamba hozni, hiszen a fiatalok is állandóan lázadoznak valamiért – ő jelen esetben el akar szakadni Prosperótól.
Miranda az ártatlanságot jelképezi, míg Ferdinand a minden akadályt leküzdő hősiességet. A férfi a bátor lovag, aki méltó a királylány kegyeire. Nem csak a karakterük, de a szerelmük is mesébe illő. Olyanok, akár a tündérmesék szereplői: egymásra találnak, első pillantásra szerelem gyúl bennük, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Stephano és Trinculo, a két bolondos figura az emberiség züllött alakjait szimbolizálja. Tudatlanok és nevetségesek.

A darab epilógusát lehet talán a legkönnyebben megfejteni. Mikor Prospero elbúcsúzik a hatalmától, Shakespeare is elbúcsúzik az irodalomtól, a közönségtől. Ezek alapján lehetséges, hogy Prospero személyében az író önmagát formálta meg – hiszen saját világának, a drámáknak ő volt az istene, élete végére azonban vissza kellett térnie a valóságba.



Még annyit tennék hozzá, hogy Prospero amolyan isten-szerepbe került. Nagy hatalommal rendelkezett, és a lányának is ő választott párt. Ezzel pedig elérte, hogy leszármazottai az uralkodók közé kerüljenek.

Ahogy tetszik - olvasónapló

Mint szinte minden drámát az órára, ezt is a wikipédiából olvastam el, de valószínűnek tartom, hogy később teljes terjedelmében elolvasom. A kép egy színházi plakátról készült, alatta az olvasónapló.

Ez a Shakespeare-darab a Vízkereszt, vagy amit akartok és a Szeget szeggel párja. Itt is megvan az álruhás karakter, aki csak a dráma legvégén lepleződik le. A darabok az úgynevezett „nagy vígjátékok” közé tartoznak. Ezeket romantikus vígjátékoknak is nevezik, mert a középpontban mindig a szerelem áll. Az Ahogy tetszik jól példázza az érzelmek kultuszának és a racionalitás kettősségét: tele van iróniával, ugyanakkor szerepel benne a szerelem kibontakozása is.

Már a mű címe is titokzatos: nem árul el semmit. A legtöbb Shakespeare-darab címe elárulja, ki a főszereplő, vagy egy eseményre utal (pl.: Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom). A címet, ebben az esetben szerintem a közönség is adhatja: kinek mi a fontos a darabban, olyan címmel látja el azt. Ellenben azt is kifejezheti, hogy a közönség tetszésére is szükség van ahhoz, hogy a darab élvezhető legyen.
A mű legismertebb sorai Jaques nagymonológjának egy részlete: „Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő…”
Shakespeare vígjátékaira jellemző bonyolultság itt is megtalálható: a cselekmény több szálon fut, a mondanivalója mély tartalommal bír, a nyelvi formák tömörebbek lesznek, a képes kifejezés pedig igazodik a cselekményhez.

A darab három szerelmespárt, háromféle szerelmi kapcsolatot mutat be. Az egyik Próbakő és Juci kapcsolata, ők a testi kapcsolatot, a testi szerelmet képviselik. A másik párt Silvius és Phoebe alkotja; az ő szerelmük plátói. A harmadik pár Oliver és Célia kettőse, akik a gyors, villámcsapás-szerű szerelmet mutatják be. Az ő kapcsolatukat a meglátni és megszeretni mottó jellemzi leginkább.
A darab negyedik, legfontosabb szerelmespárja Orlando és Rosalinda, akik ezen kapcsolattípusok eszköztárából válogatnak.

A mű két részre tagolható. Az első rész a városban játszódik a zsarnok fivérek irányítása alatt, a második pedig az erdőben. Az erdő egyfajta menedékké válik a száműzöttek számára, akik ide menekülnek az udvari berendezkedés elől. Az udvarban a hatalomvágy és az árulás az úr, az erdőben azonban mindenki szabadon él.

Shakespeare legerősebb és legvonzóbb női karaktere ebben a darabban jelenik meg. Ő Rosalinda. A lány alakja úgynevezett domináns karakter, ő mozdítja előre a cselekményt. Feladata, hogy segítsen Orlandónak éretté válnia. A férfi a népmesék három hercege közül a legifjabb: hajlamos a tévedésre, de a szíve tiszta. Célia Rosalinda visszafogottabb alteregója, hiszen az udvarban még ő az aktív karakter, de az erdőben már háttérbe szorul. Próbakő bolond, aki tudja magáról, hogy az. Az ő karaktere funkcionális: megfogalmazza a darab kritikáját; ám saját személyisége nincsen. Juci, a későbbi párja szintén nem létező alak, ő csupán az egyszerű falusi lány karikatúrája. Rosalindán kívül van még egy igazán fontos karakter: Jaques. Ő kissé melankolikus, magába forduló figura; viszont ő a kommentátor, akinek az a feladata, hogy figyelmeztesse az olvasót, nem biztos, hogy hihet a szemének.
Az Idős Herceg az összhang eszményét testesíti meg, és noha állítása szerint elégedett az erdei élettel, amint lehetősége nyílik rá, visszatér az udvarba. Úgy érzem, ez a karakter egy kissé képmutató, hiszen ha valóban elégedett lenne, nem akarna visszamenni az udvarba.

Nekem tetszett ez a darab is, bár számomra sok hasonlóságot mutat a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabbal. Az álruhás lányba itt is beleszeret egy másik női karakter, ám amikor minden kiderül, Phoebe ráébred, hogy ő Silviust szereti. A jelenet iróniája, hogy pont úgy kezd el viselkedni, mint az általa addig lenézett szerelmes fruskák – ugyanazzal a túláradó szerelemmel rajongja körbe a férfit, mint amit eddig olyannyira megvetett. Eleinte ridegen viselkedett, utána viszont levetkőzte önmagát.

Szeget szeggel - olvasónapló

Nos, ez sem volt túlzottan kimagasló, de ennek az lehetett az oka, hogy nem az eredeti drámát olvastam. Én a Shakespeare-mesékben lévő változatot olvastam, ami eltér az eredetitől.

Az, ami eltérő, a vége. A dráma úgy végződik, hogy a Herceg megkéri Isabella kezét. Nem tudjuk, igent mond-e a lány, és valóban három esküvőt fognak-e tartani.
A mű tartalma teljes egészében bele van szőve az olvasónapló szövegébe, amit a kép alatt találtok. Amit még hozzátennék, és ha szükségetek lenne erre a naplóra írjátok bele, hogy szokatlan a színhely. Ez az egyetlen olyan dráma, ami Bécsben játszódik. Néhány művére pedig jellemző az álruhás szereplő: Szeget Szeggel (Herceg), Vízkereszt vagy amit akartok (Olivia), Ahogy tetszik (Rosalinda).
A címről annyit mondanék, hogy ez is szokatlan, akárcsak az Ahogy tetszik. Nem árul el konkrét dolgot, csak utal. Hogy mire, azt nem mondom el, hiszen mindenki máshogy látja. Nem akarok befolyásolni senkit, akinek esetleg valamihez kell az alábbi olvasónapló.
Angol címe Measure for measure, magyar címe Szeget szeggel.

A dráma mutat némi hasonlóságot a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabbal, hiszen itt is csak az utolsó pillanatban derül ki az egyik szereplő valódi kiléte. Az álruhát öltött uralkodó alakja emlékeztet Mátyás királyra is, hiszen ő is álruhában járta az országot, hogy megtudja, mit gondolnak valójában az alattvalói a fennálló helyzetről. Jelen esetben azonban egészen más okból húz a herceg álruhát…

A történet Bécs városában játszódik. A herceg nagyon engedékeny, és nem akar hirtelen szigorral fellépni – ezért kéri meg megbízhatónak hitt emberét, Angelót, hogy helyettesítse őt, míg hivatalos ügyek miatt Lengyelországban tartózkodik. Ám ahelyett, hogy valóban távozna, csuhát ölt, és barátnak adja ki magát, hogy szemmel tarthassa a helyettesét. Angelo nem bizonyul jó uralkodónak, az elfeledett törvények teljes szigorával sújt le mindenkire, aki valamilyen bűnt követett el – és nem ismer kegyelmet. Így tett Claudióval is, mert még házassága előtt bűnbe esett szerelmével. A férfi húgát kérte meg, segítsen neki, ám az új uralkodó szemet vet a lányra, és megpróbálja elcsábítani. A lány mindent elpanaszol bátyjának, akiket az álruhás herceg kihallgat. Tervet eszel ki, amivel megmentheti Isabella ártatlanságát és Claudió életét is. A kertben, ahol a lánynak kellett volna megjelennie, Mariana játssza el őt. Ő hitvese Angelonak, s ezáltal nem esik bűnbe. A herceg táviratot küld, hogy hamarosan érkezik, és bárki panaszt tehet nála. A két nő él ezzel a lehetőséggel – a barát bíztatta őket -, és elmesélik történetüket. Az uralkodó eleinte nem hisz nekik, és hozatja a barátot. Ő nincsen jelen, mikor a csuhás megérkezik, emberei hallgatják ki őt. Mikor fővesztésre ítélik, leleplezi magát.

Ez a darab kimondottan tetszett, senki sem halt meg benne (főleg nem értelmetlen, hatalmi játszmák miatt), és a herceg is igazságosan döntött. A mű egyensúlyozik a komédia és a tragédia határán, hogy a végén meglepje az olvasót a boldog befejezéssel. A karakterek egy-egy emberi tulajdonságot fejeznek ki, legyen az jó vagy rossz. Noha senki sem egyetlen tulajdonság birtokosa, a darab kiemeli a legjellemzőbbeket: álszentség, ostobaság, hazugság, jószívűség, megbocsátás, hűség.
A mű álszent – és talán legfontosabb - karaktere Angelo, hiszen a hercegnek a hűséges, törvénytisztelő arcát mutatja, valójában pedig el akarja csábítani Isabellát. Így ő is olyan bűnbe esne, mint a lány testvére, ezáltal, ha ragaszkodunk a törvényhez, neki is halnia kellene. A férfi a darab végén azonban rádöbben, hogy a felesége mindvégig szerette, ő pedig nem is törődött a nővel, mert az elvesztette a vagyonát, hozományát. Ebből a szemszögből nézve minden bizonnyal érdekházasság lehetett a férj részéről ez a frigy.
Angelo talán nem érdemelt volna kegyelmet, hiszen ő ugyanezért a tettért akarta kegyetlenül kivégeztetni Claudiót - a herceg mégis megadta neki. Képes volt megbocsátani neki. Mivel a herceg feleségül vette Isabellát, nem volt többé szükség e törvény alkalmazására. A város hajadonjai ugyanis példaképnek tekintették a fiatal nőt, és senki sem esett még a házasság előtt bűnbe.
Az az igazán erős, aki képes megbocsátani másoknak az elkövetett bűnökért. Azt hiszem, ez kiváltképp igaz ebben a darabban, hiszen Angelo nem követett el olyat, amiért halált érdemelne. Mindenki hibázhat, és bárki elcsábulhat… de nem kell feltétlenül beleesnünk saját csapdánkba úgy, ahogy Angelo is tette. 

Titus Andronicus - olvasónapló

Ez az olvasónapló nem volt kimagasló, de ennek ellenére ezt is megosztom veletek - hátha valakinek szüksége lesz egyszer rá.
Magát a története angolul, a wikipédiából olvastam el - azt hiszem, ezt a legérdemesebb ajánlanom azoknak, akiknek nincs ideje egy hosszabb lélegzetvételű drámát olvasni, vagy egyszerűen csak nincs kedvük gyilkosságokról olvasgatni. Nem akarok külön írni a cselekményről, a legtöbb információt beletettem az olvasónaplóba.
Az általam írt olvasónaplót ezúttal is a kép alatt találjátok.
A művel kapcsolatban voltak olyanok, akik azt állították, nem Shakespeare műve.

Szeretem Shakespeare műveit, de ez nem nyerte el a tetszésem. Talán valóban nem ő írta, mert eddig bármit olvastam, korántsem volt ennyire véres és brutális. Nem találtam a műben logikát, az emberi gonoszság miatt történnek a halálesetek. Szinte minden szereplőt megcsonkítanak vagy megölnek a cselekmény során.

Nem értettem, miért kellett a legtöbb szereplőnek meghalnia. Titus lánya, Lavinia csupán azért halt meg, mert megerőszakolták. Erről ő nem tehetett, ezért értelmetlen volt a halála. A két erőszaktevő halálával talán egyet tudnék érteni, hiszen még meg is csonkították a lányt – de minden bizonnyal jobb lett volna a büntetést az igazságszolgáltatás elé vinni.
Azzal sem tudtam egyet érteni, hogy Titus rákényszerítette vendégeit, hogy egyék meg a két erőszaktevőt, Chiront és Demetriust. Belesütötte őket a pitébe, és azt szolgáltatta fel. Mintha a jelenlévők bármit is tudtak volna az erőszakról, vagy akármilyen módon kapcsolatba hozhatóak lettek volna vele.
Egy dulakodás alkalmával Titus megöli saját fiát is, aki megpróbált ellent mondani neki. Ezek után Saturninus elveszi a gót királynőt, Tamorát. Ez azért bosszantotta Titust, mert azt hiszem, ő maga akarta elvenni a nőt.
A királyi vadászat után az uralkodó megöli Martiust és Quintust, mert megölték a bátyját. Ezek után csellel ráveszi Titust, hogy vágja le saját kezét, hogy visszakapja fiait. Ám a levágott balért csak a két férfi fejét küldi, valamint az értük küldött bal kezet.
Miután Titus végez Tamorával az ünnepségen – okot ugyan erre nem találtam -, vele Saturninus végez, megtorolva ezzel felesége halálát. Saturninust pedig Titus fia, Licius küldi a másvilágra. Itt a kör bezárult, a fiú megbosszulta apját, a férj pedig a feleségét.
Az sem tetszett, hogy csak Saturninus, a volt uralkodó kaphat rendes temetést. Tamora testét a vadak elé vetették, szeretőjét, Aaront pedig éhen és szomjan halásra ítélték.

Azt hiszem, Titus beleőrült a családjával történtekbe. Ép elmével rendelkező nem sütne pitét az ellensége csontjaiból és fejéből. Szerintem ebben a műben is a gonoszság, a bosszú, a másik megalázása játssza a fő szerepet. Mindenki rosszat akar a másiknak, és megbosszulni azt, ami a családjával történt.
Szerintem jelen van az őrület is, Titus végső döntésében. A túlzott brutalitás szinte minden karakter jellemében benne van: Lavinia segít megölni megerőszakolóit, kivéreztetik őket, és később pitét sütnek belőlük; a lányt megcsonkítják; a halott testét állatok elé lökik.