Vihar - olvasónapló

Ez Shakespeare egyik utolsó drámája. Kissé regényszerű, különbözik a nagy tragédiáktól. Nem komédia, mert a konfliktus megoldhatatlannak, tisztázhatatlannak látszik – ám legvégül minden megoldódik.
A vihar című tragikomédia az író egyik legérettebb és legkiemelkedőbb műve.

A mű, mint a legtöbb Shakespeare-darab, öt felvonásból áll. A dráma főszereplője Prospero. Ő Milánó törvényes hercege, de egy szigeten él a lányával, Mirandával, valamint a szolgájával, a visszataszító Calibannal. Prospero varázserőre tesz szert, de az nem derül ki, hogyan. Ezzel az erővel képes kommunikálni a természetfeletti lényekkel, és parancsolni is tud nekik. Az egyik segítője egy Ariel nevű szellem, akit egy boszorkány karmai közül mentett ki.
A cselekmény bonyodalma akkor veszi kezdetét, mikor Prospero megtudja, ellensége, Antonio a szövetségesével, a nápolyi királlyal és annak családjával a sziget mellett hajózik el. Talán dühében, de hatalmas vihart kavar a tengeren, ezáltal hajótörést szenvednek. Noha senkinek sem esik bántódása, elszakadnak egymástól. A sziget három részén bolyonganak. Prosperónak van egy terve: egyedül hagyta Alonso fiát, Ferdinandot, mert szeretné, ha a férfi és a lánya egymásba szeretnének. A terv beválik, noha a lány szellemnek hiszi a királyfit, a herceg pedig istennőnek véli a gyönyörű lányt. Ám a tény, hogy szeretik egymást, nem elég a varázslónak – Prospero kemény próbák elé állítja az ifjú jellemét. Ferdinand sikeresen kiállja ezeket a próbákat, és szerelme Miranda iránt egyre csak nő.
Prospero, a tőle elszakadni vágyó Ariel, Miranda és Ferdinand alkotják az első cselekményszálat.

A második cselekményszál a többi karakter, Alonso, Antonio, Sebastian, Gonzalo, Fransisco és Adrian bolyongása. Ők a sziget másik felén tartózkodnak, s a legtöbben a sanyarú helyzetük miatt bánkódnak. Mindenki úgy hiszi, Ferdinand halott, így Antonio és Sebastian meg akarja ölni a királyt. Hiszen, ha a királyfi halott, Sebastian az örökös – de míg él a király, addig nem kerülhet trónra. Ariel azonban időben felébreszti a tanácsost, Gonzalót, ezzel pedig meghiúsítja a gyilkosságot.
A cselekmény folyásával egyidejűleg Alonso egyre reményvesztettebb lesz, úgy tudja, a fia odaveszett. Mikor a szigetlakó szellemek lakomát rendeznek, nem képes örülni neki. Ekkor megjelenik Ariel egy hárpia képében, és mindenkit szembesít a Prospero ellen elkövetett bűneivel. Ezután magára hagyja a lesújtott társaságot, hogy gondolkodjanak el tetteiken.

A harmadik cselekményszál a bohócok története. A két részeges-bolondos inasé, Stephanoé és Trinculóé. Ehhez a két emberhez csatlakozik később Caliban, aki, miután bort kapott Stephanótól, istenként tiszteli őt. Együtt kitervelik Prospero megölését, mert Stephano akar lenni a sziget királya. A tervük, a részeges ügyetlenkedésük és az ostoba párbeszédeik adják meg a mű komikus vonalát.

Ezek a cselekményszálak Prospero tanyáján egyesülnek. Ariel fogságba ejtette az urakat, és elvitte ide. Ők megbánták tetteiket – legalábbis Alonso mindenképp megbánást tanúsít. Prospero ezek után megbocsát nekik. Szerintem nem történhetett jobb dolog vele annál, hogy a szigetre kényszerült.
Ezután felfedi, hogy a királyfi valójában él. Alonso nagyon megörül a hírnek, s megígéri, az elűzött király visszakapja a trónt, Miranda pedig Nápoly királynője lesz. Eközben előkerül a hajó kapitánya és kormányosa, akik elmondják, hogy a hajójuk sértetlen, haza tudnak térni.
Végül a három bolond is előkerül, ők is szembesülnek a tévedésükkel.

A darab mesének tűnik, de korántsem az. Tele van elrejtett utalásokkal, szimbólumokkal, és személyes vallomásokkal.
Az indító kép, a cím – A vihar -, Shakespeare korának változását jelentheti. Ezek a változások látszólag mindent felforgatnak, valójában azonban új rendszert teremtenek. A sziget Prospero jelképe: az emlékezés tengerén át magához vonja a múltját, annak elvarratlan szálait. A múltat a hajó, az elvarratlan szálakat az utasok jelképezik. Ez a kép utal arra, hogy a cselekmény bonyodalma jóval a dráma kezdete előttre nyúlik vissza.
A szereplők is jelképesek, és szerintem egy-egy embertípust is bemutatnak. Prospero akár egy isten, képes uralni a természetfelettit. Büntethetne is, ám élete megkeserítőinek megbocsát, a hatalmát pedig csak jóra használja. Noha nem kívánkozik vissza a társadalomba, lánya érdekeit tartja szem előtt. Nem akarja, hogy a lánya magára maradjon. Szerintem ő a tipikus remete, aki el akar vonulni a világ szeme elől.
Tanítványa, Caliban ezzel szemben a változtathatatlan rosszat jelképezi. Nem csupán a külseje, de bensője is visszataszító. Nem fogékony a szépre és a jóra, mesterében a tolvajt és az ellenséget látja. Mirandát megkörnyékezi ugyan, de csak a külsőségekre fogékony. Képtelen a tanulásra. A darab végén sem a gyilkossági kísérletet bánja meg, hanem, hogy istenítette Stephanót. Ő egy buta embert mutat be, aki semmire sem képes önmagától, akit irányítani kell.
Antonio és Sebastian képtelen a jellemfejlődésre. Csakis és kizárólag a saját érdekeikkel törődnek, bármire képesek, hogy hatalomhoz jussanak. Képtelenek mély érzelmeket táplálni. Látókörük szűk, gondolkodásmódjuk egysíkú. Annyiban különböznek Calibantól, hogy van lelkiismeretük, ami néha meg is szólal. Ők jelképezik a társadalom hataloméhes embereit, akiket semmi más nem mozgat, csak a még több befolyás és hatalom utáni vágy.
Alonso képes felismerni a hibáit, és megbánni bűneit. A szigeten találja meg önmagát, mikor úgy hiszi, elvesztette a fiát. Nem tartja a hatalmat mindenekfelett állónak. Azt hiszem, ő változik a legtöbbet, mert nem csak a hatalomról, de akár saját életéről is képes lenne lemondani.
Gonzalo Ariellel áll párhuzamban, de ugyanakkor ellentétben is. Mindketten odaadóan, hűségesen szolgálják urukat, de Gonzalóban a ragaszkodás, Arielben pedig az elszakadni vágyás dominál. Ariel karakterét egy tinédzserrel tudnám párhuzamba hozni, hiszen a fiatalok is állandóan lázadoznak valamiért – ő jelen esetben el akar szakadni Prosperótól.
Miranda az ártatlanságot jelképezi, míg Ferdinand a minden akadályt leküzdő hősiességet. A férfi a bátor lovag, aki méltó a királylány kegyeire. Nem csak a karakterük, de a szerelmük is mesébe illő. Olyanok, akár a tündérmesék szereplői: egymásra találnak, első pillantásra szerelem gyúl bennük, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Stephano és Trinculo, a két bolondos figura az emberiség züllött alakjait szimbolizálja. Tudatlanok és nevetségesek.

A darab epilógusát lehet talán a legkönnyebben megfejteni. Mikor Prospero elbúcsúzik a hatalmától, Shakespeare is elbúcsúzik az irodalomtól, a közönségtől. Ezek alapján lehetséges, hogy Prospero személyében az író önmagát formálta meg – hiszen saját világának, a drámáknak ő volt az istene, élete végére azonban vissza kellett térnie a valóságba.



Még annyit tennék hozzá, hogy Prospero amolyan isten-szerepbe került. Nagy hatalommal rendelkezett, és a lányának is ő választott párt. Ezzel pedig elérte, hogy leszármazottai az uralkodók közé kerüljenek.

Tartuffe - olvasónapló

Ebből a darabból tartottam a referátumomat. Azt az anyagot fogom feltölteni, amit órán adtam elő, valamint kiegészítem majd néhány dologgal.

 

Moliére a klasszicista dráma egyik legnagyobb képviselője. A Tartuffe szinte mindenki számára ismert, hiszen középiskolai kötelező olvasmány, és sokaknál érettségi tétel is.

Életrajzi érdekesség, hogy Moliére a Képzelt beteg című drámájának előadásán halt meg. Ő volt az igazi beteg, még is részt vett az előadáson.

A Tartuffe-ben megfigyelhető a hármas egység, vagyis rövid idő alatt, kevés helyszínen, kevés szereplővel játszódik a cselekmény. Az idő nem több két napnál – az elsőn megismerjük a család véleményét Tartuffe-ről, és fordítva -, a mű helyszínéül Orgon és családjának háza szolgál. A cselekménye pedig Tartuffe és Orgon alakja köré szerveződik.

A mű klasszicista vonása az is, hogy az általános emberit és az időtlent akarja megragadni; a rendet, a mértéktartást hirdeti

A mű ismertté válása után Tartuffe neve eggyé vált a csalók, az álszentek alakjával.

A dráma egy család életét felforgató csalóról szól, ő a címszereplő. Műfaját tekintve komédia, a komikum a szereplők hiányosságainak felfedésén alapul. Érték, vagy értékhiány lepleződik le, ezt pedig a kinevettetés eszközével éri el az író. A komikum lehet helyzet, illetve jellemkomikum. Helyzetkomikum például a jelenet, mikor Orgon az asztal alatt rejtőzik, amikor Tartuffe Elmirának udvarol, házasságtörésre akarja csábítani.

Szerkezetét tekintve a mű első felvonása az expozíció, ebben ismerjük meg a szereplőket. A bonyodalom a második felvonásban veszi kezdetét, mikor Orgon bejelenti, hogy Mariane Tartuffe felesége lesz. A tetőpont az iratokkal teli kazetta átadása a rendőrségnek. A feszültség akkor teljesedik ki, mikor Valér a letartóztatási parancs hírét hozza. A megoldás Tartuffe letartóztatása, aki valójában álnéven bujdosó szélhámos.

Nincsenek tartuffe-ök orgonok nélkül.

Szereplők:

·        Tartuffe: nincstelen, csaló, meglopja a családot

·        Orgon: nagyon hiszékeny, de ugyanakkor jószívű is
            Tartuffe szenvedélyes pártfogója

·        Elmira: tudatlan
             Moliére legnemesebb nőalakja
             Orgon 2. felesége

·        Damis: sértett fiatalember

·        Pernelle asszony: elegáns dáma, hiszékeny
                             Tartuffe elfogult pártfogója

·        Cléante: Elmira testvére, szívesen ad tanácsokat

·        Valér: Mariane kedvese

·        Dorine: társalkodónő
             bizalmas viszonyban van a családdal

·        Lojális úr: hivatalnok

·        Mariane: Valér menyasszonya, de Tartuffe-höz akarják hozzáadni

Pernelle asszony vádjai:

·        Dorine: nagyszájú komorna, túl pimasz, sokat enged meg magának

·        Damis: ostoba, léhűtő, mákvirág, csak keseríti az apját és annak életét

·        Mariane: jámbor, de titokban csúf dolgokat művel

·        Elmira: helytelen a viselkedése, tékozol; úgy öltözik, akár egy hercegkisasszony

·        Cléante: rossz elveket vall az életről

Pernelle asszony nem látja saját hibáit:

·        ő egy egoista nő, aki Tartuffe-öt látja a megtestesült Istennek

·        hiszékeny – akkor sem nyílik ki a szeme, mikor már mindenki ellene van

·        hazudik a természetéről: nem azt mondja, amit gondol, csak becsmérli a családtagokat

·        túl őszinte

A szereplők Pernelle asszony vádjaival ellentétben azonban teljesen mások:

1.      Cléante: nyugodt, jól nevelt, megfontolt

2.      Tartuffe: álszent, veszélyes, ravasz, kapzsi, képmutató, szószegő, pimasz, aljas, erkölcstelen

3.      Orgon: hiszékeny, jó barát, atyáskodó, nehezen látja be a tévedését, vakbuzgó

4.      Pernelle asszony:nyersen őszinte, hiszékeny –  de még a saját fiának sem hisz, bigott vallású

5.      Dorine: gyakorlatias, talpraesett, nem megtéveszthető, jó emberismerő

6.      Mariane: engedelmes, félénk, ábrándos, elvont

7.      Elmira: kiáll az igazáért, jó emberismerő, eszes, tisztességes

8.      Valér: segítőkész, nagylelkű

9.      Damis: forrófejű, meggondolatlan

Annyit tennék hozzá, hogy Pernelle asszony képviselheti a kor társadalmának hozzáállását is. Akkoriban a realizmus és bigott hozzáállás úgymond összecsapott, ezek álltak szemben egymással. Pernelle asszony a bigott embereket képviseli, azok hozzáállását tükrözi a viselkedése. Ezek az emberek nem voltak képesek elfogadni a realizmust, annak állításait - ezért azokat is megvetették, akik realisták voltak.

Pernelle asszony nagyon hiszékeny, a vallással kapcsolatban nagyon elfogadó. Ezzel ellentétben áll az, hogy a családjának, a fiának sem hisz, mikor Tartuffe álszentsége kiderül. Úgy véli, Tartuffe egy szent ember, akit meg kell becsülni, örülni kellene az ittlétének. Az asszony talán túlságosan is kapaszkodik a vallásba, ezért nagyon kihasználhatóvá válik.

Babaház/Nóra - olvasónapló

Ez a mű egy újfajta nőt mutat be. Az eddigi darabok a gondolkodó nőt álruhába bújva ábrázolták, és ezek a szereplők csak akkor nyíltak ki, mikor férfiruhába bújtak. Nóra ennek a képnek teljesen az ellentéte. Noha mindenki gyerekként kezeli, képes önálló döntéseket hozni. Szerintem a környezete nem képes elfogadni, hogy a kislány felnőtt, és szabad akarattal rendelkezik. Eleinte az apja kezelte babaként, később a férje.

A nő okirat-hamisítást követett el, hogy a férje kezelését ki tudja fizetni. A férje egyik alkalmazottja pedig tud erről, és mikor ki akarják rúgni, megfenyegeti az asszonyt. A nő nagyon megrémül, a barátnőjétől kér segítséget. Ő azt tanácsolja, hogy mondjon el mindent… Később a férfi meggondolja magát, rádöbben, hogy Lindénét szereti, és ő vissza tudná hozni az életébe a boldogságot és a stabilitást.

Mikor a levél Torvald kezébe kerül, Nóra nem akadályozza meg, hogy a férfi elolvassa. Miután elolvasta a levelet, a férj nem örül annak, hogy a nő segített rajta. Azt sem kérdi tőle, hogyan érzi magát, egyedül azzal foglalkozik, ez milyen fényt fog vetni rá, ha kiderül. Mi lesz mások véleménye a befolyásos, feddhetetlen ügyvédről. Nem törődik a feleségével és annak érzéseivel, egyedül magára gondol. A látszat az, ami számára igazán fontos, nem a család.
 Mikor kiderül, hogy az ügy nem kerül a nyilvánosság elé, megváltozik – már nem akar látszatboldogságot, szerinte minden megy majd tovább, mintha mi sem történt volna. Ez az a pillanat, mikor Nóra rájön, álmokat, illúziókat kergetett, a férje ugyanis nem az, mint akinek ő gondolta. A férfi is tévedett… Nóra nem az a nő, aki csak vásárolgat, más pedig nem érdekli. A nő végül elhagyja férjét és három gyermekét, hogy megtalálja önmagát, és azt a férfit, akire szüksége van.

Szerintem Nóra a modern nőt testesíti meg, aki képes döntést hozni, és vállalja azok következményét. A nő elmondása szerint várta, hogy a férje meg akarja őt akadályozni abban, hogy ezt tegye, ám nem az történt. Hatalmas vita kerekedik, a férfi arra a döntésre jut, hogy a nő nem nevelheti tovább a gyerekeket, és nem akar tovább vele lenni, mint férj. Ez valójában menekülés a probléma elől, hiszen épp a levél elolvasása előtt mondta a feleségének, hogy mennyire szereti őt.

Ma már a nézeteltérésüket válással is el lehetett volna intézni, de Nóra egyszerűen csak elment. Meghozott egy olyan döntést, mi szerint nem kíváncsi többé a családjára, mert csalódott a férjében. Ráébredt, hogy nem is ismeri azt, akihez hozzáment, így kisétált annak életéből. Szerintem ez felelőtlen döntés volt a részéről, hiszen nem csak feleség, de anya is volt. Egy anyának pedig törődnie kellene a gyerekeivel, akármennyire is megromlott a viszonya a férjével. Nóra nem hozott megfelelő döntést, mert a gyerekeit is magára hagyta. Én a helyében egyszerűen elváltam volna, mit sem törődve a férj jó hírével.



Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy Nóra a veszekedés során kijelenti, hogy látja már, eddig babagyerek volt, most pedig babafeleség. Ez azt jelenti, hogy a lányt mindenki babaként kezeli, egy játékszerként, egy dísztárgyként. Kell, ezért van, de haszna nincs.
Nóra valójában nem neveli a gyerekeket, hiszen dadájuk van. Leül velük játszani egy kicsit, és ennyi a nevelés. A dada az, aki foglalkozik velük. Szerintem gyerekük is csak azért lett, mert kellett a boldog család eszményi képe. A gyerekek is csak azért vannak, hogy a boldog család látszatát keltsék, noha a család korántsem család, és a szülők egyáltalán nem boldogok. Nóra eleinte hisz abban, hogy boldog, de a végén rájön, hogy a férfi, akit szeretett, nem szereti őt. Nem érti, hogyan szülhetett neki három gyereket, hogyan is pazarolhatta rá az éveit. Ezért hagyja végül el Torvaldot. Ráébred, hogy a férfi számára a látszat a legfontosabb, nem a családja és annak boldogsága.
A mű eredeti címe a Nóra, de sokan Babaház címen ismerik. A Babaház utalhat Nóra gyermekiségére is, de arra is, hogy ő maga az, aki a babaházban él. Mindenki oda rakja, ahová akarja, saját magától képtelen bizonyos dolgokra - csak játszanak vele, de nem törődnek komolyan a nővel. Úgy vélik, ezzel a játszadozással képesek boldoggá tenni, de ez korántsem igaz.

Amerikai Elektra - olvasónapló

Ez a darab szerintem az Odipusz-komlexust dolgozza fel. A báty, Orin, először az anyát akarja rávenni, hogy hagyja ott Laviniát és éljenek kettesben, később pedig a húgát. Nem akarja másnak adni, teljesen beleszeretett.
Mikor a szülők meghalnak, úgy tűnik, a gyerekeik átvették a szerepüket, a lelküket. Teljesen átvették a szülők viselkedését, mintha nem is lenne saját életvitelük. Orin úgy véli, a halál felszabadította az anyja lelkét, hogy az a lányába költözhessen. Hasonló párhuzamot önmagával és apja szellemével ugyan nem lát, a darab során kiderül, hogy így történt. Ha nem is megszállásról, de azonosulásról van szó, ugyanis Orin teljesen úgy reagál, mint az apja: elkapja Lavinia torkát, és megfenyegeti őt.
 A gyerekek átvették szüleik szerepét, külsőleg is hasonlítottak rájuk, és viselkedésük is őket tükrözte – ez lehet az oka annak, hogy Orin úgy érezte, feleségül kell vennie a lányt, mert ő hozzá tartozik.

Orin csak azért szeretett bele a húgába, mert az annyira hasonlít elhunyt édesanyjára. Hasonlít a külsejük, a hangjuk… ez lehetett az oka annak, hogy az anyakomlexusban szenvedő Orin szerelmet érzett iránta. Ám mikor szembesült vele, hogy Lavinia nem így érez, öngyilkos lett. A lány úgy érzelmezte a történteket, hogy neki az a végső büntetése, hogy egyedül kell élnie a régi házban, családja kísérteteinek körében.

A történet leginkább egy pszichológiai esettanulmányra hasonlít, néhány drámai elemmel keverve. Az ókori Elektrát dolgozza fel, más időben és környezetben. Az idő a polgárháború, a helyszín pedig Anglia. Ha ezeket az információkat és a neveket lehámozzuk a történetről, nagyjából az eredeti Elektrával szembesülünk. A vége ugyan nem teljesen egyforma, a két mű mégis rengeteg hasonlóságot mutat. A szereplők és tetteik szinte megegyeznek: Lavinia valójában Elektra, Orin Oresztész, Ezra Mannon Agamemnón, Christine Klütaimnésztra, Adam Brant pedig Aigiszthosz. A cselekmény is közel azonos, hiszen Christine megöli a férjét, Lavinia és Orin pedig a szeretőt. Az anya itt öngyilkos lesz, és a mű legvégén Orin is.

A darab azért lehet pszichológiai esettanulmány, mert a szereplők viselkedését, jellemének alakulását is végigkíséri. Leírja, hogyan éreznek a gyerekek, mikor tudomásukra jut anyjuk hűtlensége. Megtudjuk, hogy elégtételt éreztek, mikor végeztek a szeretővel, és anyjuk halálakor is. A legtöbbet szerintem Orin érzéseiről és lelkivilágáról tudunk meg. Megtudjuk, hogy szerelmes a saját anyjába, ám mivel az nem lehetett övé, a szerelme a húga felé fordul. Orin Odipusz-komlexusban szenved, vagyis a saját anyját tartja a kedvesének. Ez általában 3-7 éves korban jelentkezik, mely során a kisfiúk rivalizálnak az apjukkal, és vérfertőző vágyat éreznek az anya iránt. A komplexust általában mindenki kinövi – jelen esetben ez elmaradt. Orin felnőtt férfi, és még mindig ugyanígy érez. Miután rádöbben, hogy húga mennyire hasonlít az anyjára, rá vetíti ki ezt az érzést. Nem akarja máshoz feleségül engedni, és ez az oka annak, hogy öngyilkos lesz. A lány nem szerelemmel szereti őt, ezt pedig képtelen feldolgozni.

Lavinia végső elkeseredettségében hozza meg a döntést: ő nem érdemel boldogságot, egyedül kell élnie a gyilkosság és az öngyilkosságok házában. A döntése számomra értelmetlen, hiszen úgy is szemlélhetnénk a darabot, hogy megszabadult azoktól, akik a leginkább visszafogták őt. Eleinte ő az apját látta a megtestesült istennek, ezért is gyűlölte meg az anyját, mikor kiderült, szeretője van. Az apja halála után a fivére volt az, aki gátolta a boldogságát, mivel ő akarta feleségül venni. Miután ő is öngyilkos lett, hozzámehetett volna Peterhez, aki szerette őt. Ennek ellenére Lavinia mégis a magány mellett döntött, egy, szerinte kísértetek lakta házban. Úgy véli, a tettei miatt szülei és testvére elátkozta őt, emiatt pedig sosem lehet boldog. Hiába költözne el, tettei következményei utolérnék. Szerintem a darab végére valamilyen szinten Lavinia megőrült, és ez volt az, ami valójában erre a döntésre sarkallta. Beleőrült családja elvesztésébe, és abba, hogy anyját és testvérét ő kergette öngyilkosságba. Nem tombolt, az övé inkább csendes őrület volt: magába fordult, és bezárkózott a házba.

Hetedik mennyország - olvasónapló

A darab két részre osztható: az egyik a koloniális, vagyis a gyarmatosítási időszak, a másik pedig egy ahhoz képest modern időszak. Az a poszt-koloniális időszakban játszódik.
A két rész között mintegy huszonöt év telik el.

Az első rész a viktoriánus szabályokat és sztereotípiákat mutatja be. A férfi irányít, a nő meg csak úgy van mellette. Nincsenek különféle jogai, noha titkos viszonyt folytathat.
Az előítéletek is jelen vannak, mikor az őslakos amerikaiakról kérdezik a szolgát: ő nem érzi az övéinek őket, mert nem köztük élt, és barbárnak, gonosznak tartja az ott élőket.
Ebben a részben a nemi és a faji megkülönböztetés is megnyilvánul. A női karaktereknek nincs sok beleszólásuk az események folyásába. Az őslakosokkal háborút folytatnak a gyarmatok férfi tagjai. Megkülönböztetik magukat az indiánoktól, szerintük ők a földön élő ördögök. Szerintem a problémájukat meg lehetett volna oldani egy igazi békekötéssel, nem pedig háborúzással. A gyarmatosítás korában néhány év alatt ugyanis rengeteg „örök” békeszerződés született, amit a fehérek újra és újra megszegtek. Ha igazán komolyan vették volna a másik felet, nem hiszem, hogy háborúra került volna a sor.

A második rész huszonöt évvel később játszódik. Itt már szabadabbak az emberek, nincsenek annyira kötött szabályok, mint az első részben. Itt nyíltan jelenik meg a leszbikus és a homoszexuális párkapcsolat, később pedig a biszexualitás is. Victoria elhagyja férjét, és párkapcsolatba kerül Linnel; Edward pedig ráébred, hogy mindkét nemhez vonzódik.

A színpadon az első részben néhány női karaktert férfi, míg férfi karaktert nő játszott. Később az írónő Betty „kétneműségét” azzal magyarázta, hogy Betty olyan nő akar lenni, amilyennek a férfiak látják, akarják – így önmagában nem bír értékekkel, nem képes nőként helytállni. Szerintem később Betty igazi nővé válik, ezt bizonyíthatja az is, hogy a második részben már nő alakítja őt a színpadon.
Az első részben Edward karakterét egy nő játssza, a másodikban férfi. Ezeknek a változásoknak az oka az, hogy az írónő így próbálja normálisnak, heteroszexuálisnak beállítani a homoszexuális kapcsolatot – így első ránézésre nem tűnik törvénybe ütközőnek vagy elítélendőnek.
Joshua, aki valójában egy őslakos rabszolga, a színpadon fehér. Ennek az az oka, hogy állítása szerint a lelke a fehér emberé, nem köti semmiféle szál az őslakosokhoz. Egyesek szerint ez azonban azt mutatja, hogy Joshua életét és személyiségét teljesen megváltoztatta a gyarmatosítás. Ez eredményezte azt, hogy nem zavarta a fiút a tény, hogy a sajátjai ellen kell harcolnia – nem érezte, hogy hozzájuk tartozna.

Az írónő azzal magyarázta a két rész közötti szokatlan időintervallumot, hogy míg az első részben a férfiak dominálnak, a második részben több energiát kap a társadalom a nőktől és a melegektől. A második rész a poszt-koloniális időkben, a gyarmatosítás lezajlása utáni években játszódik – ez magyarázhatja a lazább erkölcsi szabályokat, a könnyebben elfogadott másságot.  Churchill bemutatja a gyarmati és a szexuális elnyomást is ezeken a karaktereken keresztül. Szerinte ez a két fajta elnyomás nagyon is közel áll egymáshoz, hasonlóak.

A Hetedik mennyország posztmodern darab. A modern hatás észrevehető, a nők ugyanis a második részben öntudatra ébrednek, és elhagyják a férjüket egy boldogabb párkapcsolatért – legyen az heteroszexuális vagy leszbikus.

A cím is beszédes lehet: Hetedik mennyország. Szerintem ez arra utal, hogy mindenkinek más jelenti a mennyországot. A boldogság nem csak egyféle lehet, mindenki másban leli meg azt az örömöt, amitől úgy érzi, a mennyországban van. A hetedik jelző azért lehet előtte, hogy bemutassa, milyen sokrétű lehet a boldogság.



Órán ehhez még annyit tettünk hozzá, hogy az angol cím, a Cloud 9 egy kifejezésre utal. Ez a kifejezés magyarul így hangzik: A kilencedik felhőn van. Ezt arra a személyre mondják, aki nagyon boldog. Íme az angol magyarázat:  To be on cloud number nine = to be extremely happy and excited, chuffed.

Hamletgép - olvasónapló

Ezt a művet annyira nem értettem (pedig csak 7 oldal az egész), ez lehetett az oka annak, hogy kissé félre mentem a naplóval. Bemutatom az általam írt véleményt, utána pedig kiegészítem az órán elhangzottakkal.

Szerintem ez a mű leginkább társadalomkritika. A szerző elmondja, milyennek látja kora társadalmát, rámutat annak hibáira. Úgy látja, az emberek már nem képesek örülni semminek, csak a különböző halálesetek, gyilkosságok híre hatja meg őket. Szerinte már az örömlányoknak sem lehet örülni.

Úgy vélem, ez a mai társadalomra is jellemző. A Híradók mindig telis-tele vannak balesetekkel, és sosem kapunk igazi hír értékű hírt.

Hamlet úgy jön be a képbe, hogy ő az, aki ezt elmeséli. Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyanok, mint Shakespeare Hamletje – ezért mesél ő maga. Hamlet ad hangot a szerző nemtetszésének. Ő az, aki elmondja, egy temetés is csak addig szomorú, míg marakodni nem kezdenek az örökségen. A színház már nem jelent örömet senkinek sem, ezért az ő tragédiáját nem mutatják be többé. Úgy véli, akkor lenne értelme újra játszani a darabot, ha forradalom törne ki.
Azt is elmondja, hogy ő a forradalom mindkét felén ott lenne. Ott lenne a lázongó tömegben, és ott lenne a zárt ajtók mögött, a rettegő politikusok között. Ezzel minden bizonnyal arra akarja felhívni a figyelmet, hogy azok az emberek, akiket a tömeg megvet, érző lények. Rettegnek ők is, akárcsak a tömeg alkotóelemei.

A cím, Hamletgép arra utalhat, hogy Hamlet története örökös körforgásban van. Lehetnek benne változások, de mindig megtörténik. A címben szereplő gép szerintem arra utal, hogy ez a történet egyre monotonabbá, egyhangúbbá válik – ezért senki sem veszi észre, mi történik. De lehet ennek az ellenkezője is, hogy gépesítetté válik, és egyre gyorsabban történik minden.

A műben szó esik a többi szereplőről is, Hamlet tanácsadójáról és barátjáról, valamint Ophéliáról. A legjobb barát karakteréről Hamlet azt mondja, nem lehet a barátja, mert ismeri. Azt hiszem, itt a szerző arra céloz, hogy nem szentelünk elég figyelmet a baráti kapcsolatok ápolására. Ha igazán ismerünk valakit, akkor is lehetünk a barátai – ám Hamlet nem így látja. Szerintem ezzel arra utal, hogy csak a jót vagyunk képesek elfogadni másokban. Azonban ha igazán megismerünk valakit, akkor ismerjük a hibáit is, és azokkal együtt már nem tudjuk elfogadni őt.
Ophélia itt örömlányt alakít, és végül ő az, aki zárja a darabot. Azt mondja, hogy magába temeti a világot, amit saját maga teremtett. A mű közben is jelen van, ő jeleníti meg az öngyilkosságba menekülteket. Azt vallja magáról, hogy ő az, akit kivetett magából a folyó, ő az, akinek fel vannak vágva az erei… Ezek azok az emberek, akik reménytelenségükben végeztek magukkal. Az öngyilkosság sosem megoldás, és szerintem ez az, amiért Ophélia ezeket mondja. Megpróbálja ráébreszteni az embereket, hogy nem szabad ezt tenniük saját magukkal és azokkal, akiknek fontosak.
A zárókép Ophélia gézzel betekert, tolószékben ülő teste. Szerintem ez az elnyomást jelképezi, az elhallgatottak fájdalmát. Ophélia azt mondja, hogy: „Éljen a gyűlölet, a megvetés, a felkelés, a halál!” Szerintem ezzel azt mondja, hogy az öröm érzésére mindenki érzéketlenné vált, és már csak ezek az érzések élnek az emberekben. Ezek vezetnek a felkeléshez, és ez az a pont, ahol a Hamletgép újra beindul.

Az órán annyit tettünk hozzá, hogy Hamlet keresi önmagát, a darab valójában a férfi identitáskeresése. Azt boncolgattuk, hogy ez vajon genetikailag kódolva van-e bennünk, vagy a környezet alakítja ki? Esetleg mindkettő? Végül arra jutottunk, hogy identitásunk egy része genetikailag kódolt, míg a másik részét a környezeti hatások befolyásolják.

Az élet álom - olvasónapló

A darab leginkább dráma – legalábbis szerintem. Rengeteg hasonlóságot mutat az Ezer egy éjszaka meséi egyik történetével. A mesében egy szegény, nincstelen férfi kerül a király helyébe. Az uralkodó viccesnek tartja a szegény férfi szenvedését, aki egyik nap király, a másik nap szegény, vagy épp börtönben van. Nem tudja, mi történik vele, álmodik-e avagy sem. A király rengeteg tréfát eszel ki, amiken ő nagyon jól szórakozik…
Végül a legutolsó tréfa áldozata nem a koldus, hanem a király lesz – és mivel az udvartartás és az alattvalók nagyon megszerették a szegény férfit, megválasztották uralkodónak.

A drámában hasonló helyzet áll fenn, noha itt nem tréfákról van szó. A király egy ostoba jóslatnak köszönhetően börtönbe veti újszülött fiát. Attól félt, hogy a fiú trónra kerülvén zsarnokká válik – hiszen minden jel erre utalt… a földrengés, az anya halála, a csillagok állása…
A börtön egy hatalmas torony, amit erősen őriznek, és csak az ifjú herceg tanítója járhatott ki-be a falak között. Az öreg mester feladata az volt, hogy felkészítse az ifjút az uralkodásra, és tanítsa őt az alapműveltségre. A király ugyanis öreg korára kissé megenyhült, és kínozta a bűntudat – így történhetett, hogy az eddig börtönbe zárt ifjú herceget trónra emeli egyetlen napra. Kíváncsi rá, jó uralkodó lesz-e belőle, avagy zsarnok, akinek nincs helye a trónon.
Azt hiszem, nem a bűntudat volt az, ami erre a lépésre vitte a királyt. Véleményem szerint a két trónra váró személye volt az, ami erre késztette az öreg királyt. Hiszen, ha van igazi trónörökös, akkor az ő joga az uralkodás, nem kaphatja meg egy idegen a trónt. Lengyelországnak pedig szüksége volt új uralkodóra… ezért volt szükség arra, hogy próbára tegyék a herceget.
Szerintem a király e tette eleve elvetélt ötlet volt – honnan tudhatná bárki is, milyen uralkodni, ha hosszú évekig egyedül, bezárva élt? Senki sem képes megfelelően kezelni az ezt követő hatalmas figyelmet és társaságot. Érthető, hogy a herceg nem volt tisztában azzal, mit tehet, mit nem, és hogyan kezelje az indulatait.

Miután megöl egy szolgát – miután az meg akart akadályozni egy kézcsókot -, és megerőszakol egy lányt, elaltatják, és visszaviszik a toronyba. A herceg ezek után nem tudja, álmodik-e vagy ébren van.

Mikor kiszabadítják a lázadók, mégsem végez az apjával. A lábai elé borul, és bocsánatot kér, a felkelőket pedig a toronyba záratja felségárulás miatt. Ezt a döntését sem igazán értettem, hiszen a nép csupán egy jobb királyt akart.

Szerintem ez a darab leginkább tanmese. Megmutatja, hogy nem hihetünk holmi ostoba jóslatoknak. Talán ha nem zárja be a herceget, nem történik meg mindez. Lehet, hogy zsarnok lett volna belőle, de az is lehet, hogy nem.
A legtöbb jóslat azt mondja, amit hallani akarunk – pénz, szerelem, boldogság -, viszont vannak olyanok, amik megrémítenek minket – mondhatnak akár halálhírt is. Nem tehetjük fel az életünket holmi jóslatra, mert mindenben a megjósolt eseményt fogjuk látni, keresni.