Danny Fields mindenkit felfedezett, akit fel kellett. Noha kicsit a saját kedve szerint akarta alakítani a zenészeket, becsületére legyen mondva, elindította és támogatta őket.
Számomra ez a kötet is azt a hatást keltette, mintha az olvasónak mesélnének. Leülünk mondjuk egy kávéra valahova, és nosztalgiázunk. Még a legkényesebb dolgokról is beszámolnak a könyvben: drogok, szex, groupie-k. Nem rejtik véka alá a történteket, mindenről nyíltan beszélnek.
Olvasás közben úgy éreztem, mintha én is belecsöppentem volna a '60-'80-as évekbe, mintha ott lettem volna Patti olvasóestjein, vagy épp a CBGB-ben a koncerteken. Magával ragadott a könyv hangulata. Őszintén beszélnek arról, mi történt velük, miként alakult úgy az életük, ahogy.
A könyv minden, a punkért valamit tevő zenekart megszólaltat. A zenészek elmesélik, milyen is volt ez az egész belülről. Milyen volt sok-sok ember előtt állni a színpadon, milyen volt várni a sikerre - ami sok esetben sosem jött el. Sajnos sok zenekart nem játszottak a rádiók, ezért sokaknak nem lett olyan a lemezeladási statisztikája, mint amilyet szeretett volna.
Ami még inkább fontossá teszi ezt minden zenésznek: bemutatja a siker árnyoldalait is. Sokan paranoiásak lettek, és rettegtek mindenkitől és mindentől.
Sokan nem kaptak annyi pénzt, amiből normálisan élhetnek - a közönség imádta őket, ennek ellenére a lemezeik nem úgy fogytak, mint kellett volna. Ami még számomra igen fontos volt, hogy segítették egymást. Persze, ott volt a természetes rivalizálás köztük, de nem akadályozták a másikat.
És még egy nagyon fontos dolog: ha valamelyik ismerősöd, gyereked drogozni akarna, olvastasd végig vele ezt a könyvet. Nem ostoba drogprevenciós előadások kellenek az iskolákba - én is átestem rajtuk minden évben, utáltam is rendesen -, hanem ezt a könyvet kellene szélesebb körnek olvasnia. A legtöbb punkzenész drogtúladagolásban halt meg, erről nyíltan beszélnek a szereplők. Hogy milyen érzés volt megkapni a hírt, hogy elvesztették egy zenész társukat... ez az igazi elrettentő példa, nem a hülye előadás a drogfogyasztás káros hatásairól. Részletesen elmesélik, hogyan emlékeztek egy-egy zenész utolsó megjelenésére, milyen visszataszító, sápadt bőre volt, mennyire lefogyott...
Ezek mellett olyan fontos dolgokról is szó esik, mint is jelent az igazi punk. Noha a kifejezés csak később alakult ki, és az angoloktól ered - a Sex Pistolssal kapcsolatban használták ezt először -, a mozgalom AMERIKÁBÓL indult. Maga Legs mondja el, mit jelentett eredetileg - ezt a fontos jelentést teljesen lerombolta a Sex Pistols. Miután ők Amerikában turnéztak, a punk elvesztette igazi jelentését.
Íme néhány részlet a könyvből. A zárójeles dolgokat én tettem bele, hogy érthetőbb legyen a kiragadott szöveg. A mondatok közötti ... azt jelzi, hogy ott még volt szöveg, amit nem másoltam be a könyvből.
"Richard Hell: .... Azonnali rokonszenvet éreztem a Ramones iránt. ... Az összes daluk kétperces volt, és megkérdeztem tőlük a dalaik címét. Talán öt-hat volt nekik akkoriban: I Don't Wanna Go Down To The Basement; I Don't Wanna Walk Around With You; I Don't Wanna Be Learned, I Don't Wanna Be Tamed; és valami hasonló I Don't Wanna. .... Dee Dee az igazán tágra nyílt szemű, bárgyú alakok közé tartozott. De olyan okosan volt bárgyú, hogy sosem lehetett igazán tudni, vajon nem-e ez a stílusa, ahogyan a világot kezeli."
"Danny Fields: .... Amíg meg nem látták a Ramonest, féltek zenélni. Úgy értem, Paul és Mick ezt mondták a Ramonesnak: Most, hogy láttunk benneteket, alapítunk egy bandát.
Mire a Ramones: Csak játsszatok, srácok. Tudjátok, gyertek elő az alagsorból, és játsszatok. Mi is ezt csináltuk.
A Ramones alapvetően azt mondta nekik, ami számtalan másik bandának is: Nem kell jobbnak lennetek, csak vágjatok bele, úgy vagytok jók, ahogy vagytok. Ne várjatok, amíg jobbak lesztek, hogyan is vennétek észre? Csak vágjatok bele, és csináljátok."
"Legs McNeil: Vicces, de a punk szó immár olyasféle értelemben volt használatos, hogy a világ mit gondol angolosnak. Amikor a magazint elindítottuk, megbíztunk egy sajtófigyelő szolgálatot, hogy jelezzenek minden olyan esetet, amikor egy cikkben vagy lapbeszámolóban a punk kifejezést használják - ilyenformán szemtanúi lehettünk, ahogy az elnevezés jelenséggé nőtte ki magát. ... Most, hogy ott volt, egy kicsit sem akartam részt vállalni benne. A punk egyik napról a másikra éppen olyan baromság lett, mint bármi mást.
Pedig ez a csodálatos életerő, amelyet a zene artikulált, és amely a formák lerombolásáról szólt, arra ösztönözte a kölyköket: ne várják, hogy megmondják nekik, mit tegyenek, hanem alakítsák a saját életüket. Megpróbálta rávenni az embereket, hogy használják megint a képzeletüket. Arról szólt, hogy nem kell tökéletesnek lenni, igenelte az amatőrséget és a komikumot, azt hirdette, hogy az igazi kreativitás a zűrzavarkeltésből fakad, hogy az ember azzal kezdjen valamit, ami a keze ügyébe esik, és fordítson előnyére mindent, ami az életében zavaró, szörnyűséges vagy hülyeség. ... A punk immár nem a miénk volt. Pontosan azzá lett, amit utáltunk."
" Ivan Julian: Egyszer Richard (Hell) elhívta Seymour Steint (a Sire lemeztársaság vezetője) a lakásba. Körbevezette, hogy lássa, hogy élünk. Aztán kinyitotta az ajtót, amely az én apró szobámba nyílt, ahol omladozott a plafon: "Nézd!"
Seymour lesütötte a szemét, és ezt mondta: "Richard, a lemez hamarosan megjelenik. Csak várjatok egy kicsit."
Sokan Richard Hellhez és a Heartbreakers-hez hasonló körülmények között éltek. Aláírom, rengetegen drogokra költötték a pénzüket - de voltak, akik nem így tettek, mégsem tudtak normálisabb helyeken élni. Sajnos nem találtam meg azt a részletet (nem írtam fel az oldalszámot), amit mindenképp meg akartam mutatni nektek. A lényege az volt, hogy az adóhivatal felhívta az MC5-öt, és közölte, hogy adótartozásaik vannak. Erre, aki felvette a telefont, csak annyit mondott, hogy drogfüggők. Az adóhivatal pedig többé nem kereste őket - tisztában voltak vele, hogy úgyis anyagot vesznek a pénzen, amit szereznek. Ezt ma már nem lehet megtenni, és elsőre talán jól hangozhat, de ez egy nagyon szomorú dolog. Minden pénzt egy olyan dologra költeni, amitől függsz... nem lehet túl kellemes, ha napokig koplalsz emiatt, vagy épp nincs hol aludnod.
"Richard Lloyd: ... Igen, emberek haltak meg (a drogoktól), de hát mivel volt ez esztelenebb azoknál a tevékenységeknél, amelyekért közönséges emberi lényeket állítanak piedesztálra?"
"Wayne Kramer: .... és mi voltunk az MC5. Az emberek azt beszélik, hogy sok remek dolgot csináltunk az együttesünkkel, de csináltunk néhány kevésbé remek dolgot is. ... De végül azzal tettük a legrosszabbat, hogy elveszítettük egymást. Az MC5 rengeteg dolgot képviselt. Egy lehetőséget képviseltünk - egy új zene lehetőségét, egy új életstílus lehetőségét, annak a lehetőségét, hogy meg tudjuk változtatni a világot."
A szerzők utószavában ezt írják: Ramones- és CBGB-pólót pedig éppenséggel Amerika összes bevásárlóközpontjában kapni. A világ végül utolérte a punkot."
Maga a punk szerintem megelőzte saját korát. Sokkal előrehaladottabb volt a korszaknál, ezért nem volt rá akkora kereslet a rádiókban. Féltek tőle, mert új volt, szokatlan, és nem illett a sémába.
A rock & roll - mert az volt, csak a hosszú improvizációs részek nélkül, gyors tempóban - most éli korát, a mondanivaló most talán még aktuálisabb. Sajnálatos, hogy sok remek zenéz nem érhette meg ezt. Kivételt képes Patti Smith, aki még most is, 60 éves kora után is dolgozik. Szeretnék egy ilyen vagány nagymamát ;)
Végül pedig egy szám a Glee-ből. Ez számomra sokkal jobban átadja azokat az érzéseket, amit képvisel, mint az eredeti Beatles-szám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése