Az élet kegyetlen

Ma már sokadjára kértem Tőle bocsánatot, noha tudom, ezzel nem hozom vissza. Még jó ideig keseregni fogok ezen, és szerintem nem meglepő. Hozzám állt a legközelebb, én szelídítettem meg - mikor húgom egy dobozban hazahozta, leharapta volna az ujjaimat, mikor felé nyúltam.
Nem csak nekem, hanem a másiknak is hiányzik - ugyanis nem igen találja a helyét. Nem jön ki a garázsból, csak ha van kint valaki. Pedig ezelőtt mindig mindketten kint voltak.

És minta címben is írtam, sokadjára kellett szembesülnöm a ténnyel: az élet kegyetlen. Főleg akkor, mikor olyat vesz el, akit igazán szeretsz.

Azt hiszem, az emberek totál felelőtlenek - lásd a sok balesetet. Mindenki tép padlógázzal, nem számít, kit üt el. Bár nem kell a balesetekig elmenni, vegyük alapul a sok sünit, akiket az úton találsz reggel. És soha, senki nem viszi ki őket az út közepéről. Csak egyszer láttam, hogy még reggel az úton volt, délutánra már az út mellé került egy halott süni. De amúgy ilyesmivel nagyon kevesen törődnek. Pedig szerintem ez is mutat valamit. Oké, néha tényleg alig lehet őket észrevenni. Sötét van, ők meg picik.

De könyörgöm, a kutyámat is nappal ütötték el, és a macskámat is. Alacsony volt mindkettő, oké, de basszus, a sofőr meg hová tette a szemét? Nem hiszem, hogy egy fekete kiskutyát fényes nappal olyan nehéz lett volna észre venni. A macska meg oké, kiszaladt a tuják alól, de őt sem lehetetlen meglátni, ha nem épp előttem bukkan elő, akkor meg főleg. Nem értem a sofőröket, egyáltalán hol szerzik a jogsit. Mert mindenki tudja, hogy az oktatóval mindent szabályszerűen csinálnak, aztán meg mintha mindent elfelejtettek volna - tisztelet a kivételnek. Velem is megesik, hogy hosszú percekig állok a zebránál, mire végre lesz valaki olyan kegyes, és átenged az út túloldalára. És ha elütnének a zebrán? Az az én hibám lenne... pedig állítólag kötelező megállni, ha vannak a zebránál. Na mindegy.

Néha nem tudom hová tenni az ilyeneket. És mindig, ha egy elütött sünit látok, elszomorodom. Mert egyszer mindenki így végzi - meghal, és nem biztos, hogy lesz mellette valaki. A többi ember pedig egyszerűen csak átlép majd felettük, mert nem tudják, ki ő, kit szeretett, ki szerette, milyen élete volt... egyszóval semmit sem tudnak róla.

Jobb hír viszont, hogy újra írni kezdtem. Próbálok nem állandóan a cicára gondolni, és úgy nagyjából ez ki is kapcsol. Ami jó is, hasznos is. Elméletben hamarosan befejezem a Helyey Wolf különleges élete című történetemet, aminek majd készül a második része is.

Apró furcsaságok

Újra jelentkezem - egy nap kétszer. Ez rekord :)

Lényeg a lényeg, ma volt pár furcsa dolog. Például reggel - oké, délben -, amikor bementem enni adni a macskának a garázsba, odajött hozzám, Simogattam, dorombolt. Aztán dorombolva mászkált a növények között, amik a telet ott vészelik át cserepekben. És kicsit távolabb tőlem leült, majd oldalra esett, mint mikor játszott a másik cicával. Azt hiszem, a kislány nem ment el teljesen. A lelke itt maradt, ezt viszont csak az állatok látják. Néha szeretném azt látni, amit ők. Akkor nem állnék olyan értetlenül a helyzet előtt.

Rájöttem, hogy minden hiányzik a másikból. Hogy minden ajtónyitáskor besurranjon és elbújjon a cipős szekrény alá... hogy felugorjon az ölembe, hogy simogassam meg... hogy az ölemben aludjon, dorombolva egy keveset a másikkal együtt, míg én netezem... hogy miközben itt fekszik az ölemben, és fürdik, a kezemet is megnyalogassa... minden apró dolog, amit mindennaposnak tartottam. És sikerült megint megríkatnom saját magam^^ na sebaj, azt hiszem, lesz még pár ilyen pillanatom.

Gyászjelentés vagy amit akartok...

Hát, nehezen, de túléltem a tegnapot. Ott akartam lenni, mikor apa eltemeti őt, de... amikor kimentem, és megláttam a holttestét... vissza kellett jönnöm zsepiért. És nem várták meg, míg visszaérek. Még akkor is úgy tűnt, mintha nagy fájdalmai lettek volna, pedig tudom, hogy akkor már nem érzett semmit.
A másik legrosszabb dologgal pedig még este szembesültem: egyáltalán nincs képem a cicáról. Egyik pillanatot sem találtam elég jónak ahhoz, hogy lefotózzam - pedig visszagondolva rengeteg fotóalkalmas pillanat adódott.

Megpróbáltam belőni, milyen fajta lehetett. A hosszú szőrű perzsa-házicica keverék és a maine coon-házicica keverék közé sikerült belőni. Vagy ez, vagy az. fajtiszta nem lehetett, mert a perzsához nem volt eléggé nyomott az orra, maine coon-hoz pedig nem volt elég hosszú a szőre - bár ettől függetlenül lehetett az, nem tudom, középhosszú szőrű van-e. (A képen Main Coon fajtájú cica van - a kép a netről van.)


Valahogy így nézhetett volna ki, ha felnő - valószínűleg fele ekkora bundával, és cirmos mintázattal, és kicsit hosszabb szőrrel a fülében. Hát, tény, ami tény, nagyon szép cica lett volna belőle, és kicsiként is nagyon aranyos volt.

Valahogy majd csak túlteszem magam rajta... csak idő kell...

Még annál is rosszabb...

Igen, tudom, tegnap még reménykedtem. Angol versenyen voltam, utána hívtam anyát. Akkor tudtam meg, hogy az én kicsikém meghalt. :( Pedig tegnap még úgy tűnt, túléli... de délutánra rosszabb lett, agyvérzése lehetett, ami elérte az idegközpontot - már alig tudott lábra állni, leginkább a hátsó lábaival tolta magát előre, és közben keservesen sírt... de amikor másodjára vittük a dokihoz, még mindig azt mondta, hogy nem szenved. Akartam hinni neki, de tudtam, hogy téved. Láttam a szemében a cicának, hogy igenis szenved, de miattam megpróbál életben maradni. Kértem rá, hogy maradjon velem... azt hiszem, ma már leginkább csak abban reménykedtem, hogy hazavár a halálával. Mellette akartam lenni... de nem várt meg, míg én egy másik iskolában töltöttem az időt, ő föladta. :( A lányok szerint nem akarta, hogy vele legyek, ezért is várta meg, hogy hosszabb időre elmenjek.

Én viszont - hiába tudom, hogy nem teljesen igaz - hibásnak érzem magam. Ha talán fél perccel később engedem ki játszani... nem üti el valami marha. Mint tavasszal... tavasszal elkóborolt a macskám. Ha hamarabb abbahagyom az ostoba tételek magolását, akkor nem megy el, és nem történik vele valami, ami miatt nem tud hazajönni.
Nem vagyok bosszúálló típus. De most még is azt kívánom, hogy aki elütötte őt, szenvedjen háromszor annyira, mint ő. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon.

Tudnom kellett volna! A másik érezte, nem engedte, hogy hozzábújjon. Fújt rá, és odébb is szaladt tőle. Már tudom, hogy ő már akkor tudta, hogy meg fog halni a kicsi barátja. Talán érezte halál szagát, nem tudom, de... ha ezt már tegnap tudom, megkönnyíthettem volna a kislány szenvedéseit. Nem kellett volna ennyi fájdalmat kibírnia...

Míg hazafelé sétáltam a versenyről, elsirattam mindazt, ami még közösen ránk várt volna. Kiscicák, boldog, hosszú élet... de ehelyett csak néhány boldog hónapot tudtam neki adni. Igen, ez is valami, de most nem vigasztal. Legszívesebben eltűnnék örökre a szobám falai közt, de nem tehetem. Van még egy másik cica, aki miatt nap mint nap fel kell majd kelnem. És tudom, hogy kell majd mellé egy társ, aki sosem pótolhatja ezt az elvesztett részét az életemnek. Nem ugyanaz, ha elvesztesz egy házikedvencet, és veszel helyette egy újat. A régit sosem pótolhatod, csak egy újabb állat lesz része az életednek.

Azt hiszem, még sok ilyen jellegű veszteség vár rám, de... akárhány házi állatunk volt, mindet sajnáltam, mikor elpusztultak. Viszont az utóbbi néhány évben kezdtem igazán kötődni azokhoz, akikkel megosztjuk az életünket. És csak mostanában lettem nagy macskapárti... és úgy hiányzik. Pedig még el sem temettük - nem találtunk még neki megfelelő helyet. De majd most kimegyek, és azt hiszem, tudni fogom, hol lesz neki a legjobb nyughelye. És talán majd egyszer... viszontláthatom...

Rossz hírek

Már lassan két órája, hogy valami rettenet nagy barom állat elütötte a macskámat. Igazándiból még kiscica, talán ezért - meg azért is, mert nagyon megszerettem - is fáj annyira a tudat, hogy elveszíthetem. Elvittük dokihoz, adott neki két injekciót, és azt mondta, még visszajöhet a kómából. Úgy néz ki, megmarad - már mocorog a dobozban. Valószínűleg elharapta a saját száját, onnan jöhetett az a sok vér, mert a doki nem talált rajta komolyabb sérülést. Esetleg az orra az, ami még eltörhetett, meg agyrázkódás. Ha túléli, van Isten. Még soha semmit nem akartam ennyire az életben, szóval sikerülnie kell. Túl kell élnie.

Kicsit depis lett ez a bejegyzés, de ez van. Muszáj volt kiírnom, ami most bennem van....

Most, órák elteltével kicsit színesebben látom már a világot, mert nagyon úgy néz ki, hogy a cica túléli. Még mindig alszik - mióta hazahoztuk, nem csinál mást -, de szerintem ez egy jó jel. :)
És csak most látom, mennyire sötét lett mindaz, amit írtam^^ hát, ez is én vagyok...^^

És most látom, hogy négy(!) hónapja nem írtam új fejezetet a Heyley Wolfos sztorimba... na, de már csak pár oldal kell hozzá, és végre fel tudom majd tenni :) Ami késik, nem múlik.

Kirándulás

Sziasztok! Csütörtökön osztálykiránduláson voltam Pesten. Valójában tanulmányi kirándulás volt. Mivel kereskedő osztály vagyunk (vagy valami másért, nem tudom), az osztályfőnök elvitt minket a Nemzeti Bankba. Ez volt a tanulmányi része. Voltunk még az állatkertben, és a Westendben is.

De kezdjük a legelején. A hatórási vonattal indultunk. Az egyik barátnőm bent aludt nálunk. Reggel ötkor keltünk, de még vagy fél óráig csak néztük egymást, hogy fel kéne kelni. Végül persze felkeltünk, én lent öltöztem, ő fent, a szobámban. Gyors fésülködés, macskaetetés, és anya már vitt is minket az állomásra. 5:55-kor az osztályfőnök még sehol sem volt, az egyik osztálytársam pedig felhívta, hogy siessen, mert mindjárt indul a vonatunk. A tanárnő persze néhány perc alatt már ott is volt, és ahogy később mondták a többiek, még hányni is volt idő. persze ilyesmi nem történt xD.

Nos, hatkor indult a vonat, hét körül volt fent Szegeden. Odafele lassabbnak tűnt, mint hazafele... Na szóval, Szegeden rohantunk, hogy elérjük a csatlakozást, mivel ott alig volt időnk átszállni. A vonatot elcsíptük, és fülkés vagonban ültünk. Nálunk nyolcan ültünk abban a kabinban. Az egész utat végignevettük, oda is, vissza is.
Na szóval, 9 körül értünk fel. Isteni volt felállni a sok órás ülés után. A nyugatitól elsétáltunk az állatkertig, ami nem egy rövid táv volt. Ott nem nézelődhettünk túl sokat - kinek ez, kinek az az élmény maradt ki. De nem maradhattunk bámészkodni, időre mentünk a Nemzetibe. Talán 1 órára, de nem vennék rá mérget.

A bankban először egy előadást kellett végighallgatnunk a hitelekről, utána pedig "randalírozhattunk" a látogatóközpontban. Nyomtattunk saját pénzt, amin a képünk szerepelt, és egy fabatkát ér. Volt egy mérleg, ami kiszámította, mennyit ér az, aki rááll - megmondta, mennyit érsz, ha aranyból, ha 5 forintosokból, ha 1 és 2 eurósból vagy. Volt egy játék, amin ha 180 körüli pontot értél el, kaptál egy milliós tömböt. Az osztályom 20 milliót kapott. Igen, jól olvasod, 20 milliót. Igen ám.. ezek az 5 milliós tömbök ledarált pénzek voltak. Kis hibával, gyűrődéssel, esetleg szakadással... és már kerültek is a darálóba meg a présbe. Igazándiból elmondhatjuk, hogy milliomosok vagyunk csak... semmire sem jó az a tömb, amit kaptunk xD. Elmondhatom magamról, hogy megemeltem egy aranytéglát... röpke 12 kiló... az ólom- és vastéglák 5 kiló körül mozogtak, azokat félkézzel gond nélkül felemeltem - hiába, nehezebb táskával mászkálok egyes napokon az iskolába. Az aranytéglát alig bírtam fél kézzel megemelni, de sikerült :D

Miután végeztünk a Nemzeti Bankban, visszasétáltunk a Nyugatihoz, a Westendbe. Eleinte céltalanul kóvályogtunk, végül ebédeltünk a mekiben ( 4 körül ebéd xD), végül én vettem egy BRAVO-t, Lyni pedig az újdonsült unokahúgának egy plüss Fülest.
Ötkor indultunk haza. Szegedig ugyanolyan fülkéssel mentünk. Az utolsó másfél órára beült hozzánk egy srác, aki szintén abba az iskolába járt, amibe mi. Szerintem már az első két percben kikészítettük, de kitartó volt, Szegedig velünk maradt.

Szegeden megint szaladtunk, hogy elérjük azt a vonatot, amivel hazajuthatunk. Otthon elmeséltem, mi történt Pesten, macskát etettem, fürödtem, és fél 10-kor már az ágyban voltam. 10 körül már szerintem aludtam is, hiába, kimerítő nap volt.