Ma már sokadjára kértem Tőle bocsánatot, noha tudom, ezzel nem hozom vissza. Még jó ideig keseregni fogok ezen, és szerintem nem meglepő. Hozzám állt a legközelebb, én szelídítettem meg - mikor húgom egy dobozban hazahozta, leharapta volna az ujjaimat, mikor felé nyúltam.
Nem csak nekem, hanem a másiknak is hiányzik - ugyanis nem igen találja a helyét. Nem jön ki a garázsból, csak ha van kint valaki. Pedig ezelőtt mindig mindketten kint voltak.
És minta címben is írtam, sokadjára kellett szembesülnöm a ténnyel: az élet kegyetlen. Főleg akkor, mikor olyat vesz el, akit igazán szeretsz.
Azt hiszem, az emberek totál felelőtlenek - lásd a sok balesetet. Mindenki tép padlógázzal, nem számít, kit üt el. Bár nem kell a balesetekig elmenni, vegyük alapul a sok sünit, akiket az úton találsz reggel. És soha, senki nem viszi ki őket az út közepéről. Csak egyszer láttam, hogy még reggel az úton volt, délutánra már az út mellé került egy halott süni. De amúgy ilyesmivel nagyon kevesen törődnek. Pedig szerintem ez is mutat valamit. Oké, néha tényleg alig lehet őket észrevenni. Sötét van, ők meg picik.
De könyörgöm, a kutyámat is nappal ütötték el, és a macskámat is. Alacsony volt mindkettő, oké, de basszus, a sofőr meg hová tette a szemét? Nem hiszem, hogy egy fekete kiskutyát fényes nappal olyan nehéz lett volna észre venni. A macska meg oké, kiszaladt a tuják alól, de őt sem lehetetlen meglátni, ha nem épp előttem bukkan elő, akkor meg főleg. Nem értem a sofőröket, egyáltalán hol szerzik a jogsit. Mert mindenki tudja, hogy az oktatóval mindent szabályszerűen csinálnak, aztán meg mintha mindent elfelejtettek volna - tisztelet a kivételnek. Velem is megesik, hogy hosszú percekig állok a zebránál, mire végre lesz valaki olyan kegyes, és átenged az út túloldalára. És ha elütnének a zebrán? Az az én hibám lenne... pedig állítólag kötelező megállni, ha vannak a zebránál. Na mindegy.
Néha nem tudom hová tenni az ilyeneket. És mindig, ha egy elütött sünit látok, elszomorodom. Mert egyszer mindenki így végzi - meghal, és nem biztos, hogy lesz mellette valaki. A többi ember pedig egyszerűen csak átlép majd felettük, mert nem tudják, ki ő, kit szeretett, ki szerette, milyen élete volt... egyszóval semmit sem tudnak róla.
Jobb hír viszont, hogy újra írni kezdtem. Próbálok nem állandóan a cicára gondolni, és úgy nagyjából ez ki is kapcsol. Ami jó is, hasznos is. Elméletben hamarosan befejezem a Helyey Wolf különleges élete című történetemet, aminek majd készül a második része is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése