Vihar - olvasónapló

Ez Shakespeare egyik utolsó drámája. Kissé regényszerű, különbözik a nagy tragédiáktól. Nem komédia, mert a konfliktus megoldhatatlannak, tisztázhatatlannak látszik – ám legvégül minden megoldódik.
A vihar című tragikomédia az író egyik legérettebb és legkiemelkedőbb műve.

A mű, mint a legtöbb Shakespeare-darab, öt felvonásból áll. A dráma főszereplője Prospero. Ő Milánó törvényes hercege, de egy szigeten él a lányával, Mirandával, valamint a szolgájával, a visszataszító Calibannal. Prospero varázserőre tesz szert, de az nem derül ki, hogyan. Ezzel az erővel képes kommunikálni a természetfeletti lényekkel, és parancsolni is tud nekik. Az egyik segítője egy Ariel nevű szellem, akit egy boszorkány karmai közül mentett ki.
A cselekmény bonyodalma akkor veszi kezdetét, mikor Prospero megtudja, ellensége, Antonio a szövetségesével, a nápolyi királlyal és annak családjával a sziget mellett hajózik el. Talán dühében, de hatalmas vihart kavar a tengeren, ezáltal hajótörést szenvednek. Noha senkinek sem esik bántódása, elszakadnak egymástól. A sziget három részén bolyonganak. Prosperónak van egy terve: egyedül hagyta Alonso fiát, Ferdinandot, mert szeretné, ha a férfi és a lánya egymásba szeretnének. A terv beválik, noha a lány szellemnek hiszi a királyfit, a herceg pedig istennőnek véli a gyönyörű lányt. Ám a tény, hogy szeretik egymást, nem elég a varázslónak – Prospero kemény próbák elé állítja az ifjú jellemét. Ferdinand sikeresen kiállja ezeket a próbákat, és szerelme Miranda iránt egyre csak nő.
Prospero, a tőle elszakadni vágyó Ariel, Miranda és Ferdinand alkotják az első cselekményszálat.

A második cselekményszál a többi karakter, Alonso, Antonio, Sebastian, Gonzalo, Fransisco és Adrian bolyongása. Ők a sziget másik felén tartózkodnak, s a legtöbben a sanyarú helyzetük miatt bánkódnak. Mindenki úgy hiszi, Ferdinand halott, így Antonio és Sebastian meg akarja ölni a királyt. Hiszen, ha a királyfi halott, Sebastian az örökös – de míg él a király, addig nem kerülhet trónra. Ariel azonban időben felébreszti a tanácsost, Gonzalót, ezzel pedig meghiúsítja a gyilkosságot.
A cselekmény folyásával egyidejűleg Alonso egyre reményvesztettebb lesz, úgy tudja, a fia odaveszett. Mikor a szigetlakó szellemek lakomát rendeznek, nem képes örülni neki. Ekkor megjelenik Ariel egy hárpia képében, és mindenkit szembesít a Prospero ellen elkövetett bűneivel. Ezután magára hagyja a lesújtott társaságot, hogy gondolkodjanak el tetteiken.

A harmadik cselekményszál a bohócok története. A két részeges-bolondos inasé, Stephanoé és Trinculóé. Ehhez a két emberhez csatlakozik később Caliban, aki, miután bort kapott Stephanótól, istenként tiszteli őt. Együtt kitervelik Prospero megölését, mert Stephano akar lenni a sziget királya. A tervük, a részeges ügyetlenkedésük és az ostoba párbeszédeik adják meg a mű komikus vonalát.

Ezek a cselekményszálak Prospero tanyáján egyesülnek. Ariel fogságba ejtette az urakat, és elvitte ide. Ők megbánták tetteiket – legalábbis Alonso mindenképp megbánást tanúsít. Prospero ezek után megbocsát nekik. Szerintem nem történhetett jobb dolog vele annál, hogy a szigetre kényszerült.
Ezután felfedi, hogy a királyfi valójában él. Alonso nagyon megörül a hírnek, s megígéri, az elűzött király visszakapja a trónt, Miranda pedig Nápoly királynője lesz. Eközben előkerül a hajó kapitánya és kormányosa, akik elmondják, hogy a hajójuk sértetlen, haza tudnak térni.
Végül a három bolond is előkerül, ők is szembesülnek a tévedésükkel.

A darab mesének tűnik, de korántsem az. Tele van elrejtett utalásokkal, szimbólumokkal, és személyes vallomásokkal.
Az indító kép, a cím – A vihar -, Shakespeare korának változását jelentheti. Ezek a változások látszólag mindent felforgatnak, valójában azonban új rendszert teremtenek. A sziget Prospero jelképe: az emlékezés tengerén át magához vonja a múltját, annak elvarratlan szálait. A múltat a hajó, az elvarratlan szálakat az utasok jelképezik. Ez a kép utal arra, hogy a cselekmény bonyodalma jóval a dráma kezdete előttre nyúlik vissza.
A szereplők is jelképesek, és szerintem egy-egy embertípust is bemutatnak. Prospero akár egy isten, képes uralni a természetfelettit. Büntethetne is, ám élete megkeserítőinek megbocsát, a hatalmát pedig csak jóra használja. Noha nem kívánkozik vissza a társadalomba, lánya érdekeit tartja szem előtt. Nem akarja, hogy a lánya magára maradjon. Szerintem ő a tipikus remete, aki el akar vonulni a világ szeme elől.
Tanítványa, Caliban ezzel szemben a változtathatatlan rosszat jelképezi. Nem csupán a külseje, de bensője is visszataszító. Nem fogékony a szépre és a jóra, mesterében a tolvajt és az ellenséget látja. Mirandát megkörnyékezi ugyan, de csak a külsőségekre fogékony. Képtelen a tanulásra. A darab végén sem a gyilkossági kísérletet bánja meg, hanem, hogy istenítette Stephanót. Ő egy buta embert mutat be, aki semmire sem képes önmagától, akit irányítani kell.
Antonio és Sebastian képtelen a jellemfejlődésre. Csakis és kizárólag a saját érdekeikkel törődnek, bármire képesek, hogy hatalomhoz jussanak. Képtelenek mély érzelmeket táplálni. Látókörük szűk, gondolkodásmódjuk egysíkú. Annyiban különböznek Calibantól, hogy van lelkiismeretük, ami néha meg is szólal. Ők jelképezik a társadalom hataloméhes embereit, akiket semmi más nem mozgat, csak a még több befolyás és hatalom utáni vágy.
Alonso képes felismerni a hibáit, és megbánni bűneit. A szigeten találja meg önmagát, mikor úgy hiszi, elvesztette a fiát. Nem tartja a hatalmat mindenekfelett állónak. Azt hiszem, ő változik a legtöbbet, mert nem csak a hatalomról, de akár saját életéről is képes lenne lemondani.
Gonzalo Ariellel áll párhuzamban, de ugyanakkor ellentétben is. Mindketten odaadóan, hűségesen szolgálják urukat, de Gonzalóban a ragaszkodás, Arielben pedig az elszakadni vágyás dominál. Ariel karakterét egy tinédzserrel tudnám párhuzamba hozni, hiszen a fiatalok is állandóan lázadoznak valamiért – ő jelen esetben el akar szakadni Prosperótól.
Miranda az ártatlanságot jelképezi, míg Ferdinand a minden akadályt leküzdő hősiességet. A férfi a bátor lovag, aki méltó a királylány kegyeire. Nem csak a karakterük, de a szerelmük is mesébe illő. Olyanok, akár a tündérmesék szereplői: egymásra találnak, első pillantásra szerelem gyúl bennük, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Stephano és Trinculo, a két bolondos figura az emberiség züllött alakjait szimbolizálja. Tudatlanok és nevetségesek.

A darab epilógusát lehet talán a legkönnyebben megfejteni. Mikor Prospero elbúcsúzik a hatalmától, Shakespeare is elbúcsúzik az irodalomtól, a közönségtől. Ezek alapján lehetséges, hogy Prospero személyében az író önmagát formálta meg – hiszen saját világának, a drámáknak ő volt az istene, élete végére azonban vissza kellett térnie a valóságba.



Még annyit tennék hozzá, hogy Prospero amolyan isten-szerepbe került. Nagy hatalommal rendelkezett, és a lányának is ő választott párt. Ezzel pedig elérte, hogy leszármazottai az uralkodók közé kerüljenek.

Tartuffe - olvasónapló

Ebből a darabból tartottam a referátumomat. Azt az anyagot fogom feltölteni, amit órán adtam elő, valamint kiegészítem majd néhány dologgal.

 

Moliére a klasszicista dráma egyik legnagyobb képviselője. A Tartuffe szinte mindenki számára ismert, hiszen középiskolai kötelező olvasmány, és sokaknál érettségi tétel is.

Életrajzi érdekesség, hogy Moliére a Képzelt beteg című drámájának előadásán halt meg. Ő volt az igazi beteg, még is részt vett az előadáson.

A Tartuffe-ben megfigyelhető a hármas egység, vagyis rövid idő alatt, kevés helyszínen, kevés szereplővel játszódik a cselekmény. Az idő nem több két napnál – az elsőn megismerjük a család véleményét Tartuffe-ről, és fordítva -, a mű helyszínéül Orgon és családjának háza szolgál. A cselekménye pedig Tartuffe és Orgon alakja köré szerveződik.

A mű klasszicista vonása az is, hogy az általános emberit és az időtlent akarja megragadni; a rendet, a mértéktartást hirdeti

A mű ismertté válása után Tartuffe neve eggyé vált a csalók, az álszentek alakjával.

A dráma egy család életét felforgató csalóról szól, ő a címszereplő. Műfaját tekintve komédia, a komikum a szereplők hiányosságainak felfedésén alapul. Érték, vagy értékhiány lepleződik le, ezt pedig a kinevettetés eszközével éri el az író. A komikum lehet helyzet, illetve jellemkomikum. Helyzetkomikum például a jelenet, mikor Orgon az asztal alatt rejtőzik, amikor Tartuffe Elmirának udvarol, házasságtörésre akarja csábítani.

Szerkezetét tekintve a mű első felvonása az expozíció, ebben ismerjük meg a szereplőket. A bonyodalom a második felvonásban veszi kezdetét, mikor Orgon bejelenti, hogy Mariane Tartuffe felesége lesz. A tetőpont az iratokkal teli kazetta átadása a rendőrségnek. A feszültség akkor teljesedik ki, mikor Valér a letartóztatási parancs hírét hozza. A megoldás Tartuffe letartóztatása, aki valójában álnéven bujdosó szélhámos.

Nincsenek tartuffe-ök orgonok nélkül.

Szereplők:

·        Tartuffe: nincstelen, csaló, meglopja a családot

·        Orgon: nagyon hiszékeny, de ugyanakkor jószívű is
            Tartuffe szenvedélyes pártfogója

·        Elmira: tudatlan
             Moliére legnemesebb nőalakja
             Orgon 2. felesége

·        Damis: sértett fiatalember

·        Pernelle asszony: elegáns dáma, hiszékeny
                             Tartuffe elfogult pártfogója

·        Cléante: Elmira testvére, szívesen ad tanácsokat

·        Valér: Mariane kedvese

·        Dorine: társalkodónő
             bizalmas viszonyban van a családdal

·        Lojális úr: hivatalnok

·        Mariane: Valér menyasszonya, de Tartuffe-höz akarják hozzáadni

Pernelle asszony vádjai:

·        Dorine: nagyszájú komorna, túl pimasz, sokat enged meg magának

·        Damis: ostoba, léhűtő, mákvirág, csak keseríti az apját és annak életét

·        Mariane: jámbor, de titokban csúf dolgokat művel

·        Elmira: helytelen a viselkedése, tékozol; úgy öltözik, akár egy hercegkisasszony

·        Cléante: rossz elveket vall az életről

Pernelle asszony nem látja saját hibáit:

·        ő egy egoista nő, aki Tartuffe-öt látja a megtestesült Istennek

·        hiszékeny – akkor sem nyílik ki a szeme, mikor már mindenki ellene van

·        hazudik a természetéről: nem azt mondja, amit gondol, csak becsmérli a családtagokat

·        túl őszinte

A szereplők Pernelle asszony vádjaival ellentétben azonban teljesen mások:

1.      Cléante: nyugodt, jól nevelt, megfontolt

2.      Tartuffe: álszent, veszélyes, ravasz, kapzsi, képmutató, szószegő, pimasz, aljas, erkölcstelen

3.      Orgon: hiszékeny, jó barát, atyáskodó, nehezen látja be a tévedését, vakbuzgó

4.      Pernelle asszony:nyersen őszinte, hiszékeny –  de még a saját fiának sem hisz, bigott vallású

5.      Dorine: gyakorlatias, talpraesett, nem megtéveszthető, jó emberismerő

6.      Mariane: engedelmes, félénk, ábrándos, elvont

7.      Elmira: kiáll az igazáért, jó emberismerő, eszes, tisztességes

8.      Valér: segítőkész, nagylelkű

9.      Damis: forrófejű, meggondolatlan

Annyit tennék hozzá, hogy Pernelle asszony képviselheti a kor társadalmának hozzáállását is. Akkoriban a realizmus és bigott hozzáállás úgymond összecsapott, ezek álltak szemben egymással. Pernelle asszony a bigott embereket képviseli, azok hozzáállását tükrözi a viselkedése. Ezek az emberek nem voltak képesek elfogadni a realizmust, annak állításait - ezért azokat is megvetették, akik realisták voltak.

Pernelle asszony nagyon hiszékeny, a vallással kapcsolatban nagyon elfogadó. Ezzel ellentétben áll az, hogy a családjának, a fiának sem hisz, mikor Tartuffe álszentsége kiderül. Úgy véli, Tartuffe egy szent ember, akit meg kell becsülni, örülni kellene az ittlétének. Az asszony talán túlságosan is kapaszkodik a vallásba, ezért nagyon kihasználhatóvá válik.

Babaház/Nóra - olvasónapló

Ez a mű egy újfajta nőt mutat be. Az eddigi darabok a gondolkodó nőt álruhába bújva ábrázolták, és ezek a szereplők csak akkor nyíltak ki, mikor férfiruhába bújtak. Nóra ennek a képnek teljesen az ellentéte. Noha mindenki gyerekként kezeli, képes önálló döntéseket hozni. Szerintem a környezete nem képes elfogadni, hogy a kislány felnőtt, és szabad akarattal rendelkezik. Eleinte az apja kezelte babaként, később a férje.

A nő okirat-hamisítást követett el, hogy a férje kezelését ki tudja fizetni. A férje egyik alkalmazottja pedig tud erről, és mikor ki akarják rúgni, megfenyegeti az asszonyt. A nő nagyon megrémül, a barátnőjétől kér segítséget. Ő azt tanácsolja, hogy mondjon el mindent… Később a férfi meggondolja magát, rádöbben, hogy Lindénét szereti, és ő vissza tudná hozni az életébe a boldogságot és a stabilitást.

Mikor a levél Torvald kezébe kerül, Nóra nem akadályozza meg, hogy a férfi elolvassa. Miután elolvasta a levelet, a férj nem örül annak, hogy a nő segített rajta. Azt sem kérdi tőle, hogyan érzi magát, egyedül azzal foglalkozik, ez milyen fényt fog vetni rá, ha kiderül. Mi lesz mások véleménye a befolyásos, feddhetetlen ügyvédről. Nem törődik a feleségével és annak érzéseivel, egyedül magára gondol. A látszat az, ami számára igazán fontos, nem a család.
 Mikor kiderül, hogy az ügy nem kerül a nyilvánosság elé, megváltozik – már nem akar látszatboldogságot, szerinte minden megy majd tovább, mintha mi sem történt volna. Ez az a pillanat, mikor Nóra rájön, álmokat, illúziókat kergetett, a férje ugyanis nem az, mint akinek ő gondolta. A férfi is tévedett… Nóra nem az a nő, aki csak vásárolgat, más pedig nem érdekli. A nő végül elhagyja férjét és három gyermekét, hogy megtalálja önmagát, és azt a férfit, akire szüksége van.

Szerintem Nóra a modern nőt testesíti meg, aki képes döntést hozni, és vállalja azok következményét. A nő elmondása szerint várta, hogy a férje meg akarja őt akadályozni abban, hogy ezt tegye, ám nem az történt. Hatalmas vita kerekedik, a férfi arra a döntésre jut, hogy a nő nem nevelheti tovább a gyerekeket, és nem akar tovább vele lenni, mint férj. Ez valójában menekülés a probléma elől, hiszen épp a levél elolvasása előtt mondta a feleségének, hogy mennyire szereti őt.

Ma már a nézeteltérésüket válással is el lehetett volna intézni, de Nóra egyszerűen csak elment. Meghozott egy olyan döntést, mi szerint nem kíváncsi többé a családjára, mert csalódott a férjében. Ráébredt, hogy nem is ismeri azt, akihez hozzáment, így kisétált annak életéből. Szerintem ez felelőtlen döntés volt a részéről, hiszen nem csak feleség, de anya is volt. Egy anyának pedig törődnie kellene a gyerekeivel, akármennyire is megromlott a viszonya a férjével. Nóra nem hozott megfelelő döntést, mert a gyerekeit is magára hagyta. Én a helyében egyszerűen elváltam volna, mit sem törődve a férj jó hírével.



Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy Nóra a veszekedés során kijelenti, hogy látja már, eddig babagyerek volt, most pedig babafeleség. Ez azt jelenti, hogy a lányt mindenki babaként kezeli, egy játékszerként, egy dísztárgyként. Kell, ezért van, de haszna nincs.
Nóra valójában nem neveli a gyerekeket, hiszen dadájuk van. Leül velük játszani egy kicsit, és ennyi a nevelés. A dada az, aki foglalkozik velük. Szerintem gyerekük is csak azért lett, mert kellett a boldog család eszményi képe. A gyerekek is csak azért vannak, hogy a boldog család látszatát keltsék, noha a család korántsem család, és a szülők egyáltalán nem boldogok. Nóra eleinte hisz abban, hogy boldog, de a végén rájön, hogy a férfi, akit szeretett, nem szereti őt. Nem érti, hogyan szülhetett neki három gyereket, hogyan is pazarolhatta rá az éveit. Ezért hagyja végül el Torvaldot. Ráébred, hogy a férfi számára a látszat a legfontosabb, nem a családja és annak boldogsága.
A mű eredeti címe a Nóra, de sokan Babaház címen ismerik. A Babaház utalhat Nóra gyermekiségére is, de arra is, hogy ő maga az, aki a babaházban él. Mindenki oda rakja, ahová akarja, saját magától képtelen bizonyos dolgokra - csak játszanak vele, de nem törődnek komolyan a nővel. Úgy vélik, ezzel a játszadozással képesek boldoggá tenni, de ez korántsem igaz.

Amerikai Elektra - olvasónapló

Ez a darab szerintem az Odipusz-komlexust dolgozza fel. A báty, Orin, először az anyát akarja rávenni, hogy hagyja ott Laviniát és éljenek kettesben, később pedig a húgát. Nem akarja másnak adni, teljesen beleszeretett.
Mikor a szülők meghalnak, úgy tűnik, a gyerekeik átvették a szerepüket, a lelküket. Teljesen átvették a szülők viselkedését, mintha nem is lenne saját életvitelük. Orin úgy véli, a halál felszabadította az anyja lelkét, hogy az a lányába költözhessen. Hasonló párhuzamot önmagával és apja szellemével ugyan nem lát, a darab során kiderül, hogy így történt. Ha nem is megszállásról, de azonosulásról van szó, ugyanis Orin teljesen úgy reagál, mint az apja: elkapja Lavinia torkát, és megfenyegeti őt.
 A gyerekek átvették szüleik szerepét, külsőleg is hasonlítottak rájuk, és viselkedésük is őket tükrözte – ez lehet az oka annak, hogy Orin úgy érezte, feleségül kell vennie a lányt, mert ő hozzá tartozik.

Orin csak azért szeretett bele a húgába, mert az annyira hasonlít elhunyt édesanyjára. Hasonlít a külsejük, a hangjuk… ez lehetett az oka annak, hogy az anyakomlexusban szenvedő Orin szerelmet érzett iránta. Ám mikor szembesült vele, hogy Lavinia nem így érez, öngyilkos lett. A lány úgy érzelmezte a történteket, hogy neki az a végső büntetése, hogy egyedül kell élnie a régi házban, családja kísérteteinek körében.

A történet leginkább egy pszichológiai esettanulmányra hasonlít, néhány drámai elemmel keverve. Az ókori Elektrát dolgozza fel, más időben és környezetben. Az idő a polgárháború, a helyszín pedig Anglia. Ha ezeket az információkat és a neveket lehámozzuk a történetről, nagyjából az eredeti Elektrával szembesülünk. A vége ugyan nem teljesen egyforma, a két mű mégis rengeteg hasonlóságot mutat. A szereplők és tetteik szinte megegyeznek: Lavinia valójában Elektra, Orin Oresztész, Ezra Mannon Agamemnón, Christine Klütaimnésztra, Adam Brant pedig Aigiszthosz. A cselekmény is közel azonos, hiszen Christine megöli a férjét, Lavinia és Orin pedig a szeretőt. Az anya itt öngyilkos lesz, és a mű legvégén Orin is.

A darab azért lehet pszichológiai esettanulmány, mert a szereplők viselkedését, jellemének alakulását is végigkíséri. Leírja, hogyan éreznek a gyerekek, mikor tudomásukra jut anyjuk hűtlensége. Megtudjuk, hogy elégtételt éreztek, mikor végeztek a szeretővel, és anyjuk halálakor is. A legtöbbet szerintem Orin érzéseiről és lelkivilágáról tudunk meg. Megtudjuk, hogy szerelmes a saját anyjába, ám mivel az nem lehetett övé, a szerelme a húga felé fordul. Orin Odipusz-komlexusban szenved, vagyis a saját anyját tartja a kedvesének. Ez általában 3-7 éves korban jelentkezik, mely során a kisfiúk rivalizálnak az apjukkal, és vérfertőző vágyat éreznek az anya iránt. A komplexust általában mindenki kinövi – jelen esetben ez elmaradt. Orin felnőtt férfi, és még mindig ugyanígy érez. Miután rádöbben, hogy húga mennyire hasonlít az anyjára, rá vetíti ki ezt az érzést. Nem akarja máshoz feleségül engedni, és ez az oka annak, hogy öngyilkos lesz. A lány nem szerelemmel szereti őt, ezt pedig képtelen feldolgozni.

Lavinia végső elkeseredettségében hozza meg a döntést: ő nem érdemel boldogságot, egyedül kell élnie a gyilkosság és az öngyilkosságok házában. A döntése számomra értelmetlen, hiszen úgy is szemlélhetnénk a darabot, hogy megszabadult azoktól, akik a leginkább visszafogták őt. Eleinte ő az apját látta a megtestesült istennek, ezért is gyűlölte meg az anyját, mikor kiderült, szeretője van. Az apja halála után a fivére volt az, aki gátolta a boldogságát, mivel ő akarta feleségül venni. Miután ő is öngyilkos lett, hozzámehetett volna Peterhez, aki szerette őt. Ennek ellenére Lavinia mégis a magány mellett döntött, egy, szerinte kísértetek lakta házban. Úgy véli, a tettei miatt szülei és testvére elátkozta őt, emiatt pedig sosem lehet boldog. Hiába költözne el, tettei következményei utolérnék. Szerintem a darab végére valamilyen szinten Lavinia megőrült, és ez volt az, ami valójában erre a döntésre sarkallta. Beleőrült családja elvesztésébe, és abba, hogy anyját és testvérét ő kergette öngyilkosságba. Nem tombolt, az övé inkább csendes őrület volt: magába fordult, és bezárkózott a házba.

Hetedik mennyország - olvasónapló

A darab két részre osztható: az egyik a koloniális, vagyis a gyarmatosítási időszak, a másik pedig egy ahhoz képest modern időszak. Az a poszt-koloniális időszakban játszódik.
A két rész között mintegy huszonöt év telik el.

Az első rész a viktoriánus szabályokat és sztereotípiákat mutatja be. A férfi irányít, a nő meg csak úgy van mellette. Nincsenek különféle jogai, noha titkos viszonyt folytathat.
Az előítéletek is jelen vannak, mikor az őslakos amerikaiakról kérdezik a szolgát: ő nem érzi az övéinek őket, mert nem köztük élt, és barbárnak, gonosznak tartja az ott élőket.
Ebben a részben a nemi és a faji megkülönböztetés is megnyilvánul. A női karaktereknek nincs sok beleszólásuk az események folyásába. Az őslakosokkal háborút folytatnak a gyarmatok férfi tagjai. Megkülönböztetik magukat az indiánoktól, szerintük ők a földön élő ördögök. Szerintem a problémájukat meg lehetett volna oldani egy igazi békekötéssel, nem pedig háborúzással. A gyarmatosítás korában néhány év alatt ugyanis rengeteg „örök” békeszerződés született, amit a fehérek újra és újra megszegtek. Ha igazán komolyan vették volna a másik felet, nem hiszem, hogy háborúra került volna a sor.

A második rész huszonöt évvel később játszódik. Itt már szabadabbak az emberek, nincsenek annyira kötött szabályok, mint az első részben. Itt nyíltan jelenik meg a leszbikus és a homoszexuális párkapcsolat, később pedig a biszexualitás is. Victoria elhagyja férjét, és párkapcsolatba kerül Linnel; Edward pedig ráébred, hogy mindkét nemhez vonzódik.

A színpadon az első részben néhány női karaktert férfi, míg férfi karaktert nő játszott. Később az írónő Betty „kétneműségét” azzal magyarázta, hogy Betty olyan nő akar lenni, amilyennek a férfiak látják, akarják – így önmagában nem bír értékekkel, nem képes nőként helytállni. Szerintem később Betty igazi nővé válik, ezt bizonyíthatja az is, hogy a második részben már nő alakítja őt a színpadon.
Az első részben Edward karakterét egy nő játssza, a másodikban férfi. Ezeknek a változásoknak az oka az, hogy az írónő így próbálja normálisnak, heteroszexuálisnak beállítani a homoszexuális kapcsolatot – így első ránézésre nem tűnik törvénybe ütközőnek vagy elítélendőnek.
Joshua, aki valójában egy őslakos rabszolga, a színpadon fehér. Ennek az az oka, hogy állítása szerint a lelke a fehér emberé, nem köti semmiféle szál az őslakosokhoz. Egyesek szerint ez azonban azt mutatja, hogy Joshua életét és személyiségét teljesen megváltoztatta a gyarmatosítás. Ez eredményezte azt, hogy nem zavarta a fiút a tény, hogy a sajátjai ellen kell harcolnia – nem érezte, hogy hozzájuk tartozna.

Az írónő azzal magyarázta a két rész közötti szokatlan időintervallumot, hogy míg az első részben a férfiak dominálnak, a második részben több energiát kap a társadalom a nőktől és a melegektől. A második rész a poszt-koloniális időkben, a gyarmatosítás lezajlása utáni években játszódik – ez magyarázhatja a lazább erkölcsi szabályokat, a könnyebben elfogadott másságot.  Churchill bemutatja a gyarmati és a szexuális elnyomást is ezeken a karaktereken keresztül. Szerinte ez a két fajta elnyomás nagyon is közel áll egymáshoz, hasonlóak.

A Hetedik mennyország posztmodern darab. A modern hatás észrevehető, a nők ugyanis a második részben öntudatra ébrednek, és elhagyják a férjüket egy boldogabb párkapcsolatért – legyen az heteroszexuális vagy leszbikus.

A cím is beszédes lehet: Hetedik mennyország. Szerintem ez arra utal, hogy mindenkinek más jelenti a mennyországot. A boldogság nem csak egyféle lehet, mindenki másban leli meg azt az örömöt, amitől úgy érzi, a mennyországban van. A hetedik jelző azért lehet előtte, hogy bemutassa, milyen sokrétű lehet a boldogság.



Órán ehhez még annyit tettünk hozzá, hogy az angol cím, a Cloud 9 egy kifejezésre utal. Ez a kifejezés magyarul így hangzik: A kilencedik felhőn van. Ezt arra a személyre mondják, aki nagyon boldog. Íme az angol magyarázat:  To be on cloud number nine = to be extremely happy and excited, chuffed.

Hamletgép - olvasónapló

Ezt a művet annyira nem értettem (pedig csak 7 oldal az egész), ez lehetett az oka annak, hogy kissé félre mentem a naplóval. Bemutatom az általam írt véleményt, utána pedig kiegészítem az órán elhangzottakkal.

Szerintem ez a mű leginkább társadalomkritika. A szerző elmondja, milyennek látja kora társadalmát, rámutat annak hibáira. Úgy látja, az emberek már nem képesek örülni semminek, csak a különböző halálesetek, gyilkosságok híre hatja meg őket. Szerinte már az örömlányoknak sem lehet örülni.

Úgy vélem, ez a mai társadalomra is jellemző. A Híradók mindig telis-tele vannak balesetekkel, és sosem kapunk igazi hír értékű hírt.

Hamlet úgy jön be a képbe, hogy ő az, aki ezt elmeséli. Mindig is voltak, és mindig is lesznek olyanok, mint Shakespeare Hamletje – ezért mesél ő maga. Hamlet ad hangot a szerző nemtetszésének. Ő az, aki elmondja, egy temetés is csak addig szomorú, míg marakodni nem kezdenek az örökségen. A színház már nem jelent örömet senkinek sem, ezért az ő tragédiáját nem mutatják be többé. Úgy véli, akkor lenne értelme újra játszani a darabot, ha forradalom törne ki.
Azt is elmondja, hogy ő a forradalom mindkét felén ott lenne. Ott lenne a lázongó tömegben, és ott lenne a zárt ajtók mögött, a rettegő politikusok között. Ezzel minden bizonnyal arra akarja felhívni a figyelmet, hogy azok az emberek, akiket a tömeg megvet, érző lények. Rettegnek ők is, akárcsak a tömeg alkotóelemei.

A cím, Hamletgép arra utalhat, hogy Hamlet története örökös körforgásban van. Lehetnek benne változások, de mindig megtörténik. A címben szereplő gép szerintem arra utal, hogy ez a történet egyre monotonabbá, egyhangúbbá válik – ezért senki sem veszi észre, mi történik. De lehet ennek az ellenkezője is, hogy gépesítetté válik, és egyre gyorsabban történik minden.

A műben szó esik a többi szereplőről is, Hamlet tanácsadójáról és barátjáról, valamint Ophéliáról. A legjobb barát karakteréről Hamlet azt mondja, nem lehet a barátja, mert ismeri. Azt hiszem, itt a szerző arra céloz, hogy nem szentelünk elég figyelmet a baráti kapcsolatok ápolására. Ha igazán ismerünk valakit, akkor is lehetünk a barátai – ám Hamlet nem így látja. Szerintem ezzel arra utal, hogy csak a jót vagyunk képesek elfogadni másokban. Azonban ha igazán megismerünk valakit, akkor ismerjük a hibáit is, és azokkal együtt már nem tudjuk elfogadni őt.
Ophélia itt örömlányt alakít, és végül ő az, aki zárja a darabot. Azt mondja, hogy magába temeti a világot, amit saját maga teremtett. A mű közben is jelen van, ő jeleníti meg az öngyilkosságba menekülteket. Azt vallja magáról, hogy ő az, akit kivetett magából a folyó, ő az, akinek fel vannak vágva az erei… Ezek azok az emberek, akik reménytelenségükben végeztek magukkal. Az öngyilkosság sosem megoldás, és szerintem ez az, amiért Ophélia ezeket mondja. Megpróbálja ráébreszteni az embereket, hogy nem szabad ezt tenniük saját magukkal és azokkal, akiknek fontosak.
A zárókép Ophélia gézzel betekert, tolószékben ülő teste. Szerintem ez az elnyomást jelképezi, az elhallgatottak fájdalmát. Ophélia azt mondja, hogy: „Éljen a gyűlölet, a megvetés, a felkelés, a halál!” Szerintem ezzel azt mondja, hogy az öröm érzésére mindenki érzéketlenné vált, és már csak ezek az érzések élnek az emberekben. Ezek vezetnek a felkeléshez, és ez az a pont, ahol a Hamletgép újra beindul.

Az órán annyit tettünk hozzá, hogy Hamlet keresi önmagát, a darab valójában a férfi identitáskeresése. Azt boncolgattuk, hogy ez vajon genetikailag kódolva van-e bennünk, vagy a környezet alakítja ki? Esetleg mindkettő? Végül arra jutottunk, hogy identitásunk egy része genetikailag kódolt, míg a másik részét a környezeti hatások befolyásolják.

Az élet álom - olvasónapló

A darab leginkább dráma – legalábbis szerintem. Rengeteg hasonlóságot mutat az Ezer egy éjszaka meséi egyik történetével. A mesében egy szegény, nincstelen férfi kerül a király helyébe. Az uralkodó viccesnek tartja a szegény férfi szenvedését, aki egyik nap király, a másik nap szegény, vagy épp börtönben van. Nem tudja, mi történik vele, álmodik-e avagy sem. A király rengeteg tréfát eszel ki, amiken ő nagyon jól szórakozik…
Végül a legutolsó tréfa áldozata nem a koldus, hanem a király lesz – és mivel az udvartartás és az alattvalók nagyon megszerették a szegény férfit, megválasztották uralkodónak.

A drámában hasonló helyzet áll fenn, noha itt nem tréfákról van szó. A király egy ostoba jóslatnak köszönhetően börtönbe veti újszülött fiát. Attól félt, hogy a fiú trónra kerülvén zsarnokká válik – hiszen minden jel erre utalt… a földrengés, az anya halála, a csillagok állása…
A börtön egy hatalmas torony, amit erősen őriznek, és csak az ifjú herceg tanítója járhatott ki-be a falak között. Az öreg mester feladata az volt, hogy felkészítse az ifjút az uralkodásra, és tanítsa őt az alapműveltségre. A király ugyanis öreg korára kissé megenyhült, és kínozta a bűntudat – így történhetett, hogy az eddig börtönbe zárt ifjú herceget trónra emeli egyetlen napra. Kíváncsi rá, jó uralkodó lesz-e belőle, avagy zsarnok, akinek nincs helye a trónon.
Azt hiszem, nem a bűntudat volt az, ami erre a lépésre vitte a királyt. Véleményem szerint a két trónra váró személye volt az, ami erre késztette az öreg királyt. Hiszen, ha van igazi trónörökös, akkor az ő joga az uralkodás, nem kaphatja meg egy idegen a trónt. Lengyelországnak pedig szüksége volt új uralkodóra… ezért volt szükség arra, hogy próbára tegyék a herceget.
Szerintem a király e tette eleve elvetélt ötlet volt – honnan tudhatná bárki is, milyen uralkodni, ha hosszú évekig egyedül, bezárva élt? Senki sem képes megfelelően kezelni az ezt követő hatalmas figyelmet és társaságot. Érthető, hogy a herceg nem volt tisztában azzal, mit tehet, mit nem, és hogyan kezelje az indulatait.

Miután megöl egy szolgát – miután az meg akart akadályozni egy kézcsókot -, és megerőszakol egy lányt, elaltatják, és visszaviszik a toronyba. A herceg ezek után nem tudja, álmodik-e vagy ébren van.

Mikor kiszabadítják a lázadók, mégsem végez az apjával. A lábai elé borul, és bocsánatot kér, a felkelőket pedig a toronyba záratja felségárulás miatt. Ezt a döntését sem igazán értettem, hiszen a nép csupán egy jobb királyt akart.

Szerintem ez a darab leginkább tanmese. Megmutatja, hogy nem hihetünk holmi ostoba jóslatoknak. Talán ha nem zárja be a herceget, nem történik meg mindez. Lehet, hogy zsarnok lett volna belőle, de az is lehet, hogy nem.
A legtöbb jóslat azt mondja, amit hallani akarunk – pénz, szerelem, boldogság -, viszont vannak olyanok, amik megrémítenek minket – mondhatnak akár halálhírt is. Nem tehetjük fel az életünket holmi jóslatra, mert mindenben a megjósolt eseményt fogjuk látni, keresni.

A néger diliháza & A bagoly válaszol - dolgozat

Sziasztok! Befejeztem, beadtam a szemináriumi dolgozatomat. Lassan tíz nap telt el a beadási határidő lejárta óta, én pedig elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam veletek az írásomat. Az olvasónaplóm lett kibővítve, ezért lesznek benne olyan elemek, amiket már az előző bejegyzésben láttatok.

Amikor elolvastam A bagoly válaszolt, egyértelműnek tűnt számomra, hogy leginkább egy őrültek házában játszódhat, vagy egy bolond lány fejében. Amikor elkezdtem A néger diliházát, rájöttem, hogy a kettő összetartozik, és össze kell kapcsolnom őket.

Szerintem mindkét darab ugyanazt a megsemmisülést, őrületet mutatja be. A bagoly válaszol esetében minden szereplő valaki, aki még valaki, aki egy harmadik személy. Legegyszerűbben úgy lehetne ezt megmagyarázni, hogy tudathasadásos állapotban vannak. A színen úgy jelenítik meg őket, hogy egy-egy ruhadarab emlékeztet rá, kik voltak az előző megjelenésükkor. Szerintem azonban ez az egész csak a főszereplő lány, Clara fejében játszódik. Csak ő látja a cellát, a régi, híres angolokat, a halott apát, az anyját.
A mű helyszínéül egy metrókocsi szolgál, amibe ki- és beszállnak az utasok. Clara jegyzetlapokat szorongat, de mikor valamit le akar írni rájuk, mindegyik kiesik a kezéből, és összekeveredik. Ez lehet az összekuszálódott gondolatok jelképe is, vagy akár az őrületé. Minden összekavarodott a lány fejében - ezért lát már régen elhunyt, híres és nemes angolokat; ezért hiszi, hogy cellában van, holott csak a metrón utazik. Ezért hiheti azt is, hogy az egyik utas a halott apja. Ez lehet az oka annak is, hogy minden beszálló utasban egy-egy, számára ismerős személyt vél felfedezni.
A néger diliházában is tudathasadásos karakterről van szó. Sarah, akinek nagyon hasonlít a neve A bagoly válaszol főszereplőjére, ebben a betegségben szenved. Sok alteregója van, mindnek saját akarata. A történet szerint ő valóban diliházban van. Azt hiszem, az alteregóin keresztül meséli el saját történetét. Neki is, minden énjének, és az anyjának is sűrű csomókban hullt a haja. Az anya meg is kopaszodott, mielőtt még kórházba került és meghalt volna. Mindenki ugyanúgy kopaszodik, mint Sarah anyja. Ezért gondolom azt, hogy ez valójában Sarah története.

Egy fekete férfi megerőszakolta őt, ő pedig megölte ezt az embert. Később diliházba került, kihullott a haja is, és legvégül felakasztotta magát. Ahogy állítólag az apja tette… de ezzel ellentétben áll az, hogy minden alteregó azt állította, hogy ő verte szét a férfi arcát egy fekete maszkkal. Az is lehet, hogy ez a két ember nem egy és ugyanazon személy. Minden más szereplő úgy tudja, a férfi öngyilkos lett, nem pedig megölték. Egy Patrice Lumumba nevű fekete férfit azonban megöltek ugyanazon az éjszakán. Szerintem Patrice Lumumba és az öngyilkos férfi két külön karakter. Sarah megölte Patrice Lumumbát, míg a valódi tettes felakasztotta magát. Nem azt ölte meg, aki megerőszakolta őt, hanem egy másik, valószínűleg ártatlan férfit. Ezt a férfit nem biztos, hogy így hívták (ennek ellenére mindenki így hivatkozik rá), de ő is beépült Sarah énjei közé – ezzel a névvel.
A mű végén Raymond, az őrült férfi szavai elgondolkodtattak… ő azt állította, hogy ismeri Sarah apját, aki valójában orvos, tele van a háza keleti szőnyegekkel, régiségekkel, romokról készült fényképekkel. Egy fehér nő a felesége. És fehér üvegasztalon eszik. Vagyis elérte mindazt, amit Sarah akart. A lány ugyanerre vágyott, állandóan ezt hangoztatta. Nem csupán ő, a különböző énjei is ugyanezt mondták. Ez volt az, amit mindenáron el akart érni, hogy valóban fehér lehessen, ne pedig félvér. Ezen tárgyak és szokások által valóban fehérnek számított volna.
Ez is azt támasztja alá, hogy Sarah csak kitalálta, hogy az apja megerőszakolta az anyját. Különben miért lennének házasok? Miért élnének együtt? Valószínűbbnek tartom, hogy Sarah-val történt meg minden, nem az anyjával – ő csak kivetíti, és saját magát fogja fel az erőszakból fogant gyermeknek. Az is elképzelhető, hogy neki is született egy gyereke, és ez volt az, amit nem bírt elviselni. Ezért ölte meg Patrice Lumumbát. Tévedett ugyan, de a betegsége nem múlt el az elégtételtől. A tudata több énre hasadt, és ezek az ének sosem tudtak többé egyetlen, igazi Énné válni. Végül ez a széthasadás vezethetett Sarah öngyilkosságához is.
Akkoriban még nem ismerték a szülés utáni depresszió fogalmát, ezeket a nőket is elmeotthonba vitték. Az is lehet, hogy Sarah ebben a betegségben szenvedett, de nem tudták megfelelően kezelni, hiszen nem tudták, mivel állnak szemben – olyan kezelést kaphattak, mint az elmeháborodottak. A nem megfelelő kezelések okozhatták a lány tudatának szétesését, a többi én kialakulását. Eleinte nem volt tébolyodott, ám a kezelések következtében valóban azzá vált.
Az öngyilkosságához is ez a tébolyultság vezetett. A darab végén egy szétroncsolt kezű férfi akarja elkapni őt. Noha mindez csak Sarah fejében létezett, számára teljesen valóságos volt. Szerintem a férfi a bűntudatot jelképezte, amit a lány érzett a gyilkosság óta. A bűntudata volt jelen mindenütt, az akart érte eljönni, nem az apja. Sarah képtelen volt elviselni a bűntudatot, végső megoldásként pedig felakasztotta magát. Az apja, a legsötétebb néger, a bűntudat végül eljött érte.

A bagoly válaszolban az írónő megmutatta, hogyan viszonyul mindenki a fekete emberekhez. Az afrikaiak helyzete abban a korban nem volt könnyű, hiszen minden egyes fehér ember tele volt rasszizmussal, és feljebbvalónak érezte magát. Nem gondoltak arra, hogy ezeknek az embereknek is ugyanannyi joguk van mindenhez, mint nekik. Úgy vélték, ezek az emberek állatok, amik csak arra jók, hogy dolgozzanak. Megvetették őket, és ez volt az oka annak, hogy Clara azt hitte, börtönbe zárták – csak azért, mert összeesett és meghalt az apja. Úgy érezhette, mindenki látja a veszteségét, és megbélyegzik, bebörtönzik őt.
A néger diliházában ezzel szemben szerintem az mutatkozik meg, hogy a feketék mit gondolnak az amerikaiakról. Nekik is megvannak az előítéleteik. Raymond a darab végén azt mondja, hogy Sarah apjának felesége egy fehér ribanc. Ez arra utalhat, hogy nem szereti, sőt, utálja a fehéreket. Ő is ugyanolyan ellenszenvvel viseltetik irántuk, mint ahogy a fehérek a feketék iránt.

Nem csak ez a párhuzam az, ami összeköti a két művet. A néger diliházában megtudjuk, hogy Sarah anyja éjjelente a baglyokkal teli fáknál sétált, és beszélt hozzájuk. Csak éjjel kelt fel, és kiment a házból, hogy ne kelljen a gyerekével törődnie. A baglyok voltak a barátai, nekik panaszkodott. Szerintem a nő megkönnyebbült, hogy valakinek elmondhatta, mi bántja őt.
A bagoly válaszol címét és a történet szálát is hozzá lehet kötni A néger diliházához: a legvégén Clara bagollyá változik, és huhog. A fehér asszony panaszaira a bagoly válaszol a saját, panaszos huhogásával.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy a címekről is írjak. A néger diliháza – vagyis Sarah diliháza. Ő a néger, aki ide be van zárva. A műben ki is jelenti, hogy: „Úgy tapasztalom, nincsenek más helyek, csak az én diliházam.”
A diliház jelen esetben nem metafora, hanem valódi, elmezavarodottak számára épült létesítmény. Ilyen helyeken éltek azok, akik nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, nem tudtak megfelelni valami okból kifolyólag a normáknak. Sarah azért kerülhetett ide, mert tudathasadásban szenvedett, több énje volt. Az lehetett a kiváltó oka a betegségének, hogy megölte a férfit, aki bántalmazta őt.
Az angol címe Funnyhouse of a Negro. A funnyhouse-t többféle módon is lehet értelmezni. Itt van egyfelől a diliház, másrészt viszont jelentheti az öröm forrását, annak házát is – tükörfordításban. Ez maga a vidámpark. Az öröm háza jelen esetben sehol sem vehető ki, hiszen a műben minden érzelem kivehető, csak az öröm nem. Minden Sarah-én bosszúszomjas, dühös, magányos, fél, és egy kicsit őrült.
A funnyhouse-t másfelől a vidámparkokban felállított Tükrös házként is lehet értelmezni. Ezek a tükrök eltorzított képet mutatnak az előttük állóról. Ha így értelmezzük, akkor maga Sarah a tükör, az énjei pedig a társadalom torz képei. Minden énje egy-egy társadalmi rétegnek mutat torz tükörképet. Viktória Regina Királynő és Habsburg Hercegnő az akkori társadalom úri rétegeit képviselik, és kisarkítva mutatják be viselkedésüket. Ők voltak azok, akik nem akartak tudni a fekete társadalom növekedésről. Ők is, mint a társadalom többi rétege, lenézték és megvetették ezeket az embereket.
Patrice Lumumba a feketéket képviseli, azonban ő is el van torzítva – a fehérek sztereotípiái formálták. Azt hitték, a feketék barbárok, és úgy is bántak velük Ez a műben a férfi meggyilkolásánál mutatkozik meg. Brutálisan gyilkolják meg őt egy olyan tettért, amit el sem követett. Akkoriban jellemző lehetett, hogy ha bűncselekmény történt, először a közelben élő vagy dolgozó feketéket vették elő. Azonban ha egy feketét érte a kár, esetleg meggyilkolták, nem mindig törekedtek arra, hogy elkapják a tettest. A fehérek nem foglalkoztak annyit és annyira a fekete társadalommal, mint a sajátjukkal. A történetben senki sem tudja, ki ölte meg Patrice Lumumbát – ez az a tükör, amit az írónő a fehéreknek mutat. Felhívja a figyelmet az igazságszolgáltatás hiányosságaira.
Jézus a túlbuzgóan vallásos, Afrikába költöző misszionáriusokat jelképezi. Sarah apja és anyja visszatért szülőhazájukba, hogy a keresztény hitet szélesebb körben is elterjesszék. A vallás azonban nem így működik, nem lehet senkit sem rákényszeríteni, hogy higgyen valamiben, ami eltér a saját hitétől. Ezt úgy oldották meg, hogy a meghódított terület vallására próbálták ráhúzni a kereszténységet. Az ünnepeket a pogánynak ítélt vallás ünnepei idejére tették, ezáltal akarták elhitetni velük, hogy ugyanabban hisznek, és a vallásuk csak egy kicsit változott meg. A misszionáriusok - védőoltás hiányában - gyakran kaptak el betegségeket. Azok, akik Afrikából emigráltak az Újvilágba, nem voltak ilyen veszélyben, hiszen az ő szervezetük hozzá volt szokva az afrikai a körülményekhez, vírusokhoz. Ám a fehér misszionáriusok kitették magukat az ismeretlen betegségeknek és a számukra élhetetlennek vélt körülményeknek. Úgy vélték, ezzel a tettel később a Mennyországba jutnak, földi létükben pedig hatalmas tettet hajtanak végre - ha sikerrel járnak. Ezek az emberek általában mártíroknak gondolták magukat, és még a veszélyes, esetlegesen kannibál törzsekhez is elmentek. Úgy hihették, hogy ez a kötelességük: megtéríteni minden egyes embert a Földön. Valószínűleg nem sokan tértek vissza Amerikába, mert vagy az ismeretlen betegségek győzték le őket, vagy az ellenséges törzsek végeztek velük.

A bagoly válaszol címe szerintem a történet végére utal, ahol Clara maga is bagollyá válik, és huhogni kezd. A bagoly jelképezhet egy olyan embert is, aki – a mondás szerint – bölcs, mint a bagoly. Ám ilyen karakter nem jelenik meg a műben. Senki sem mond olyat, ami valóban bölcs állítás vagy meglátás lenne – így csak a szó elsődleges jelentésén indulhatunk el, ami valóban a madár.
A bagollyá válás motívuma azonban jelképezhet egyfajta beavatást is. Amikor az ember életében véget ér egy korszak, bölcsebbé, érettebbé válik. Ez esetben beszélhetünk új tudás megszerzéséről is. Clara talán képessé vált arra, hogy kilépjen az általa cellának ítélt tudata kapuján, és teljes életet éljen. Úgy vélem, ez a jelenet azt is jelentheti, hogy feldolgozta az apja halálát, és immár képes tovább lépni.

A két műben nem csak a megjelenített őrület a közös. A két főhősnő, Clara és Sarah is nagyon hasonlítanak egymásra. Nem csak a nevük egybecsengése miatt, hanem a beszélő neveik miatt is. Ezek a nevek azt árulják el, hogy mindkét lány önmagát próbálja megtalálni egy teljesen más, számukra szokatlan és idegen világban.
Clara Passmore vezetékneve azt árulja el, hogy a lány szeretne fehérré válni. Az angol „more” többet jelent, a „pass” szótag pedig jöhetett a „passing” kifejezésből is. A gyarmatosítás után, Amerikában jelent meg ez a kifejezés. A szó azt a jelenséget írja le, mikor a fekete közösség megpróbált fehérré válni. Ez általában életstílusbeli változtatást jelentett – a négerek felvettek jellegzetesen fehér szokásokat. Így próbálták elérni, hogy ne nézzék őket kívülállóknak. Ezért mondhatjuk, hogy Clara egyre jobban fehér szeretett volna lenni.
A történet szerint Clara-t örökbe fogadta egy fehér család. Ez is lehet egyfajta fehérré válási folyamat, hiszen ez esetben ő is fehérré válik. Felveszi az örökbefogadó szülők identitását, szokásait – megfeledkezve gyökereiről. Ha csecsemőkorában vagy pár éves korában fogadták őt örökbe, nem is emlékezhet rá, honnan jött. Mivel nem tudja, honnan származik, fehérré szeretne válni, hogy jobban hasonlítson a nevelőszüleire.
A lány keresztneve is beszélő név. A keresztény vallásban él egy Szent Klára nevű nőalak, aki megalapította a klarisszák apácarendjét. Ez is lehet a fehérré válás része, hiszen a fehérek egyik szentjéről kapta a nevét. E mögött az is állhat, hogy a lányt talán csecsemőkorában fogadta örökbe a tiszteletes és annak felesége, ezért még nem volt neve.
A Clara név jelentése többek között a világos is. Ez is utal a fehérré válásra, mert ezzel a névvel „kifehérítik” a lányt. Ha elképzelünk egy Clara-t, nem fekte, göndör hajú lány jelenik meg a lelki szemeink előtt, hanem egy világos bőrű lány. A szülők a lány nevét használták arra, hogy a fehér társadalom valamilyen szinten elfogadja őt.
Clara történetét fel lehet fogni identitáskeresésként is. Ezért Clara, aki Ő, aki a Fattyú, aki a Bagoly. Mivel örökbefogadott fekete gyerek, nem tartozik sehová. A befogadó szülei talán szerették őt, de a társadalom nem fogadta be a lányt. A fehérek szemében ő fekete, a feketéknek pedig nem számít feketének, mert fehér családban él, köztük nőtt fel. Azért van neki is sok énje, mert keresi önmagát. Clara Passmore lehet a valódi neve. Azért gondolom, hogy így hívják, mert a tiszteletes az apja. Maga Clara is azt mondja, hogy Passmore tiszteletes az apja.
Fattyúnak azért hívják, mert a többi ember szemében nem tartozik a fehér családhoz. Mások szemében ő csak egy megtűrt gyerek lehet, akit a tiszteletes megpróbál megmenteni a kárhozattól. Sarah azt mondta, a fekete gonosz, és eredendően az. Ez valószínűleg tükrözi a kor emberének hozzáállását: úgy hihették, a négerek azért feketék, mert valami szörnyű dolgot tettek, és ez a szín örökre megbélyegzi őket. Aki fekete, az gonosz – és a Pokolra jut, örök kárhozatra lesz ítélve. A misszionáriusok ezért mehettek tömegesen Afrikába, hogy az ott élőket bevezessék a keresztény egyházba. Úgy hihették, ezzel megmenekítik őket a Pokol borzalmaitól.
Bagoly pedig azért lehet, mert idővel bölcsebbé válik, és megérti, ki is ő és hová tartozik valójában. Sarah-val ellentétben Clara megtalálja saját identitását – ezt is jelentheti a bagollyá válás. Azért lesz bölcsebb, mert már tudja, ki is ő. 
Néger-Sarah neve azért beszédes, mert az írónő szem előtt tartatja a lány hovatartozását. Nem engedi, hogy elfelejtsük, a lány fekete. Ezzel arra utalhat, hogy nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy honnan jöttünk, és kik is vagyunk. Ha levesszük a „Néger” előtagot, akkor Sarah, vagyis Sára marad. Ez is egy keresztény név, Sarah a héber bibliai Sáráról kaphatta a nevét. Sára Ábrahám felesége volt, és ő az első Ószövetségi mátriárka. Ez a név is úgymond „fehérít” a lányon, ezáltal kevésbé hat négernek.
Ha Raymond, a bolond férfi a mű végén igazat mond, Sarah félvér. Félig néger származású, félig fehér. Nem tudja eldönteni, mi is ő valójában. Ő is a „passing” folyamatában van, mert azt hajtogatja, hogy fehér akar lenni. A története lehet egyfajta identitáskeresés is – talán ez az oka annak, hogy több személyiségre hasadt. Azért lett több személyisége, mert nem tudta, hová is tartozik valójában. Mivel félvér, egyik közösséghez sem tartozik igazán. Talán a fehéreknek ő túlságosan fekete, míg a feketéknek fehér – egyik közösség sem tudja befogadni őt. Ezért a különböző énekkel próbálta meggyőzni saját magát, és azt az érzést próbálta ébreszteni önmagában, hogy tartozik valahová és számíthat másokra.
Annak idején a félvérek helyzete sem lehetett túl könnyű, őket is megbélyegezték fekete felmenőjük miatt. Sarah ezért akarhat igazán fehérré válni, ezért zavarja a tejeskávé színű bőre. Ma már számunkra ez a bőrszín egzotikusnak hat, de akkoriban ugyanúgy megvettették őt is, mint a feketéket – nem tekintették igazi egyénnek. Nincsenek olyan jogai, mint a fehéreknek, hiába él az ő országukban, hiába fehér az anyja. Úgy vélheti, ha fehérré válik, ha tényleg fehér lenne a bőre és egyenes lenne a haja, ha olyan szokásai lennének; akkor őt is emberként kezelnék. Közülük valóként.
Szerintem ezt támasztja alá az, hogy Sarah legtöbb énje fehér. Két fehér, uralkodó osztálybeli énje van, Jézus, és egy fekete, férfi énje. Az uralkodónők minden esetben arra kérik őt, meséljen nekik a fehérekről, a fehérségről. Nem akarnak négerekről hallani – ez jelentheti azt is, hogy a kor társadalma nem akart tudomást venni a fekete bevándorlókról. Noha körülvette őket a feketék társadalma, nem akartak foglalkozni vele.
Ezt a nemtörődömséget próbálhatja ellensúlyozni a fekete én, Patrice Lumumba, valamint Jézus. Jézus karaktere azt jelképezheti, hogy eredetileg ő is sötét bőrű volt – őt mégis elfogadta a világ, mint vallási jelképet. Őt ugyan kifehérítették – templomokban és képeken is fehér bőrrel ábrázolják őt -, de a mondanivalója nem változott: mindenkit el kell fogadnia a társadalomnak, bárhogyan is nézzen ki az egyén. Jézus azt is jelképezheti, hogy a fehér társadalom kisajátította magának a keresztény vallást, ezért lett az ábrázolásokon fehérbőrű a férfi. Az írónő Sarah-n keresztül világít rá erre a tényre. Szerintem azt is kimondja, hogy a vallás múlandó, hiszen Sarah a végén felakasztja magát. Ez a jelenet azt is jelképezheti, hogy semmi sem tart örökké, idővel minden megváltozik.
A mű végén Sarah-Jézus kijelenti, hogy megöli Patrice Lumumbát, az apját, mert fekete. Sarah ezt úgy érthette, hogy meg akar szabadulni a gyökereitől, el akarja felejteni a feketeségét. Nem akarja, hogy mások feketének lássák őt azért, mert az apja is az.

Szerintem Sarah azért nem tud beilleszkedni a társadalomba, mert görcsösen akarja azt. Arra vágyik, hogy másnak lássák, mint amilyen valójában – ezt pedig nem lehet megváltoztatni; vagyunk, akik vagyunk. Ha mindannyian elrejtenénk valódi önmagunkat, nem lennének barátaink. Mindenki egy maszkot viselne, akárcsak Patrice Lumumba – akit saját maszkjával vertek agyon. Ez arra is utalhat, hogy önmagunkat kell adnunk, nem pedig álarcok mögé bújni és azt mutatni, amit mindenki más látni akar. Az azt jelentené, hogy megöltük saját magunkat, hogy mások lehessünk.
A maszk azonban jelképezhet valódi, afrikai törzsi maszkokat is. Sarah egyik énje azt mondta, hogy a férfi mindig fekete maszkokat hozott – tehát ragaszkodott a gyökereihez, nem akarta elfelejteni, honnan származik. A maszkoknak különböző szerepei voltak a törzs életében, ám ezek mára már dekorációkká minősültek vissza. Valószínűleg ezek a behozott maszkok is ilyen célt szolgáltak.
Sarah és énjei azt mondják a darabban, hogy nem fognak bízni a barátaikban, és meg fogják vetni őket. Azok, akiket a barátainak gondol, nem lehetnek a barátai. A barátainkat a bizalmunkba fogadjuk, különben csak idegenek, vagy épp távoli ismerősök lennének. Ha Sarah nem bízik meg ezekben a barátokban, akkor ők nem is a barátai. Csak a látszat kedvéért vannak, nem pedig azért, hogy valódi funkcióikat betöltsék. A barátok segítik egymást, és megosztják egymással a különböző problémákat – hiszen egy kívülálló tisztábban láthatja a helyzetet, mint az, aki átéli. Tanácsot adhatnak a másiknak, de soha nem befolyásolják annak döntését. Ha Sarah nem lenne elmeotthonban, akkor sem biztos, hogy lennének barátai. Mivel a lány egyedül van, a különféle énjei válnak a barátaivá, ezért kezeli őket külön személyekként, ezért talál ki történeteket a köztük lévő kapcsolatról. Hiába kezeli őket külön, nem tudnak teljesen függetlenné válni, ezért mondja mind ugyanazt. Ugyanarra vágynak, mert ők csak Sarah fejében léteznek. Mindegyik én Sarah egy-egy része, nem tudnak külön életet élni, saját döntéseket hozni. Sarah mozgatja őket, rajtuk keresztül beszél. Leginkább a kisgyerekek képzeletbeli barátaira hasonlítanak – azok is csak a gyerekek fejében léteznek, ennek ellenére beszélnek hozzájuk, azok pedig válaszolnak. Ezeket a beszélgetéseket a gyerekek találják ki, ők adják a szavakat az elképzelt barátok szájába. Sarah is ugyanezt teszi, mert amit ő mond és gondol, ugyanazt mondják és gondolják a különböző énjei is.
Ahogy Sarah, Clara is az énjein keresztül meséli el, mi történt vele. Minden én hozzátesz egy keveset ahhoz, amit addig megtudott az olvasó vagy a néző. Ezáltal Clara karaktere folyamatosan változik, ezzel is azt mutatva, hogy keresi önmagát. Végül bagollyá változik, ami jelentheti azt is, hogy a lány megtalálta saját személyiségét, elfogadta önmagát.

Míg Clara elfogadja feketeségét, Sarah minden áron szabadulni akar tőle. Mikor Raymond szobájában van, könyörög a férfinak, hogy bújtassa el. Azt mondja: „Bújtass el itt, hogy a dzsungel ne találhasson meg. Bújtass el.” A műben Sarah végig attól retteg, hogy az apja érte jön, előle akar elrejtőzni. Szerintem azonban nem az apja elől menekül, hanem önmagától. Amit ő dzsungelnek hív, az valójában a száműzött emlékei a múltjáról, származásának helyéről. A dzsungel Sarah-ban létezik, a lány nélkül azonban nem létezhet. Sarah-nak része ez a dzsungel, a gyökereit, az eredetét jelképezi. Önmaga elől akar elbújni, de ez lehetetlen. Nem akar fekete lenni, nem akar emlékezni rá, honnan jött. Minden bizonnyal szégyelli, hogy félig fekete, és nem lehet a fehér társadalom igazi tagja. El akarja rejteni valódi mivoltát, maszkot akar magára húzni, de nem sikerül neki – mindenki félvérnek látja, és feketének titulálja. Ez a szégyenérzet is vezethetett az öngyilkosságig.

Clara a bagollyá válással képes volt új életet kezdeni, vagy folytatni a régi életét. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy neki sikerült a „passing”, vagyis végül fehérré vált, befogadta őt a fehér társadalom. Sarah azonban, a betegsége miatt, a szégyenérzet miatt, a kirekesztettség miatt, valamint a bűntudata miatt nem látott más megoldást, mint az öngyilkosságot.

A bagoly válaszol & A néger diliháza - olvasónapló

Sziasztok! Bevallom, ezt néhány művel később akartam feltölteni... ám szembesültem vele, hogy muszáj elkezdenem a szemináriumi dolgozatom. Ez az oka, hogy most teszem fel, nagyjából eredeti formájában. 

 

Amikor elolvastam A bagoly válaszolt, egyértelműnek tűnt számomra, hogy leginkább egy őrültek házában játszódhat. Amikor elkezdtem A néger diliházát, rájöttem, hogy a kettő összetartozik, és össze kell kapcsolnom őket.

Szerintem mindkét darab ugyanazt a megsemmisülést, őrületet mutatja be. A bagoly válaszol esetében minden szereplő valaki, aki még valaki, aki egy harmadik személy. Legegyszerűbben úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy tudathasadásos állapotban vannak. A színen úgy jelenítik meg őket, hogy egy-egy ruhadarab emlékeztet rá, kik voltak az előző megjelenésükkor. Szerintem azonban ez az egész csak a főszereplő lány, Clara fejében játszódik. Csak ő látja a cellát, a régi, híres angolokat, a halott apát, az anyját.
A néger diliházában is tudathasadásos karakterről van szó. Sarah, akinek nagyon hasonlít a neve A bagoly válaszol főszereplőjére, ebben a betegségben szenved. Sok alteregója van, mindnek saját akarata. A történet szerint ő valóban diliházban van. Azt hiszem, az alteregóin keresztül meséli el saját történetét. Neki is, minden énjének, és az anyjának is sűrű csomókban hullt a haja. Az anya meg is kopaszodott, mielőtt még meghalt volna. Mindenki ugyanúgy kopaszodik, mint Sarah anyja. Ezért gondolom azt, hogy ez valójában Sarah története.

Egy fekete férfi megerőszakolta őt, ő pedig megölte ezt az embert. Később diliházba került, kihullott a haja is, és legvégül felakasztotta magát. Ahogy állítólag az apja tette… de ezzel ellentétben áll az, hogy minden alteregó azt állította, hogy ő verte szét a férfi arcát egy fekete maszkkal. Az is lehet, hogy ez a két ember nem egy és ugyanazon személy. Minden más szereplő úgy tudja, a férfi öngyilkos lett, nem pedig megölték. Egy Patrice Lumumba nevű fekete férfit azonban megöltek ugyanazon az éjszakán. Szerintem Patrice Lumumba és az öngyilkos férfi két külön karakter. Sarah megölte Patrice Lumumbát, míg a valódi tettes felakasztotta magát. Nem azt ölte meg, aki megerőszakolta őt, hanem egy másik, valószínűleg ártatlan férfit. Ezt a férfit nem biztos, hogy így hívták, de ő is beépült Sarah énjei közé – ezzel a névvel.
A mű végén Raymond, az őrült férfi szavai elgondolkodtattak… ő azt állította, hogy ismeri Sarah apját, aki valójában orvos, tele van a háza keleti szőnyegekkel, régiségekkel, romokról készült fényképekkel. Egy fehér nő a felesége. És fehér üvegasztalon eszik. Vagyis elérte mindazt, amit Sarah akart. A lány ugyanerre vágyott, állandóan ezt hangoztatta. Nem csupán ő, a különböző énjei is ugyanezt mondták. Ez volt az, amit mindenáron el akart érni, hogy valóban fehér lehessen, ne pedig félvér.
Ez is azt támasztja alá, hogy Sarah csak kitalálta, hogy az apja megerőszakolta az anyját. Különben miért lennének még mindig házasok? Valószínűbbnek tartom, hogy Sarah-val történt meg minden, nem az anyjával – ő csak kivetíti, és saját magát fogja fel az erőszakból fogant gyermeknek. Az is elképzelhető, hogy neki is született egy gyereke, és ez volt az, amit nem bírt elviselni. Ezért ölte meg Patrice Lumumbát. Tévedett ugyan, de a betegsége nem múlt el az elégtételtől. A tudata több énre hasadt, és ezek az ének sosem tudtak többé egyetlen, igazi Énné válni.

A bagoly válaszolban az írónő megmutatta, hogyan viszonyul mindenki a fekete emberekhez. Az afrikaiak helyzete abban a korban nem volt könnyű, hiszen minden egyes fehér ember tele volt rasszizmussal, és feljebbvalónak érezte magát. Nem gondoltak arra, hogy ezeknek az embereknek is ugyanannyi joguk van mindenhez, mint nekik. Úgy vélték, ezek az emberek állatok, amik csak arra jók, hogy dolgozzanak. Megvetették őket, és ez volt az oka annak, hogy Clara azt hitte, börtönbe zárták – csak azért, mert összeesett és meghalt az apja.
A néger diliházában ezzel szemben szerintem az mutatkozik meg, hogy a feketék mit gondolnak az amerikaiakról. Nekik is megvannak az előítéleteik. Raymond a darab végén azt mondja, hogy Sarah apjának felesége egy fehér ribanc. Ez arra utalhat, hogy nem szereti, sőt, utálja a fehéreket.

Nem csak ez a párhuzam az, ami összeköti a két művet. A néger diliházában megtudjuk, hogy Sarah anyja éjjelente a baglyokkal teli fáknál sétált, és beszélt hozzájuk. Csak éjjel kelt fel, és kiment a házból, hogy ne kelljen a gyerekével törődnie. A bagoly válaszol címét hozzá lehet kötni, és a történet szálát is: a legvégén Clara bagollyá változik, és huhog. A fehér asszony panaszaira a bagoly válaszol a saját, panaszos huhogásával.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy a címekről is írjak. A néger diliháza – vagyis Sarah diliháza. Ő a néger, aki ide be van zárva. A diliház jelen esetben nem metafora, hanem valódi, elmezavarodottak számára épült létesítmény. Ilyen helyeken éltek azok, akik nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, nem tudtak megfelelni valami okból kifolyólag a normáknak. Sarah azért kerülhetett ide, mert tudathasadásban szenvedett, több énje volt. Az lehetett a kiváltó oka a betegségének, hogy megölte a férfit, aki bántalmazta őt.
Az angol címe Funnyhouse of a Negro. A funnyhouse-t többféle módon is lehet értelmezni. Itt van egyfelől a diliház, másrészt viszont jelentheti az öröm forrását is – tükörfordításban. Az öröm háza jelen esetben sehol sem vehető ki, hiszen a műben minden érzelem kivehető, csak az öröm nem. Minden Sarah-én bosszúszomjas, dühös, magányos, fél, és egy kicsit őrült.

A bagoly válaszol címe szerintem a történet végére utal, ahol Clara maga is bagollyá válik, és huhogni kezd. A bagoly jelképezhet egy olyan embert is, aki – a mondás szerint – bölcs, mint a bagoly. Ám ilyen karakter nem jelenik meg a műben. Senki sem mond olyat, ami valóban bölcs állítás vagy meglátás lenne – így csak a szó elsődleges jelentésén indulhatunk el, ami valóban a madár.

Ahogy tetszik - olvasónapló

Mint szinte minden drámát az órára, ezt is a wikipédiából olvastam el, de valószínűnek tartom, hogy később teljes terjedelmében elolvasom. A kép egy színházi plakátról készült, alatta az olvasónapló.

Ez a Shakespeare-darab a Vízkereszt, vagy amit akartok és a Szeget szeggel párja. Itt is megvan az álruhás karakter, aki csak a dráma legvégén lepleződik le. A darabok az úgynevezett „nagy vígjátékok” közé tartoznak. Ezeket romantikus vígjátékoknak is nevezik, mert a középpontban mindig a szerelem áll. Az Ahogy tetszik jól példázza az érzelmek kultuszának és a racionalitás kettősségét: tele van iróniával, ugyanakkor szerepel benne a szerelem kibontakozása is.

Már a mű címe is titokzatos: nem árul el semmit. A legtöbb Shakespeare-darab címe elárulja, ki a főszereplő, vagy egy eseményre utal (pl.: Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom). A címet, ebben az esetben szerintem a közönség is adhatja: kinek mi a fontos a darabban, olyan címmel látja el azt. Ellenben azt is kifejezheti, hogy a közönség tetszésére is szükség van ahhoz, hogy a darab élvezhető legyen.
A mű legismertebb sorai Jaques nagymonológjának egy részlete: „Színház az egész világ, És színész benne minden férfi és nő…”
Shakespeare vígjátékaira jellemző bonyolultság itt is megtalálható: a cselekmény több szálon fut, a mondanivalója mély tartalommal bír, a nyelvi formák tömörebbek lesznek, a képes kifejezés pedig igazodik a cselekményhez.

A darab három szerelmespárt, háromféle szerelmi kapcsolatot mutat be. Az egyik Próbakő és Juci kapcsolata, ők a testi kapcsolatot, a testi szerelmet képviselik. A másik párt Silvius és Phoebe alkotja; az ő szerelmük plátói. A harmadik pár Oliver és Célia kettőse, akik a gyors, villámcsapás-szerű szerelmet mutatják be. Az ő kapcsolatukat a meglátni és megszeretni mottó jellemzi leginkább.
A darab negyedik, legfontosabb szerelmespárja Orlando és Rosalinda, akik ezen kapcsolattípusok eszköztárából válogatnak.

A mű két részre tagolható. Az első rész a városban játszódik a zsarnok fivérek irányítása alatt, a második pedig az erdőben. Az erdő egyfajta menedékké válik a száműzöttek számára, akik ide menekülnek az udvari berendezkedés elől. Az udvarban a hatalomvágy és az árulás az úr, az erdőben azonban mindenki szabadon él.

Shakespeare legerősebb és legvonzóbb női karaktere ebben a darabban jelenik meg. Ő Rosalinda. A lány alakja úgynevezett domináns karakter, ő mozdítja előre a cselekményt. Feladata, hogy segítsen Orlandónak éretté válnia. A férfi a népmesék három hercege közül a legifjabb: hajlamos a tévedésre, de a szíve tiszta. Célia Rosalinda visszafogottabb alteregója, hiszen az udvarban még ő az aktív karakter, de az erdőben már háttérbe szorul. Próbakő bolond, aki tudja magáról, hogy az. Az ő karaktere funkcionális: megfogalmazza a darab kritikáját; ám saját személyisége nincsen. Juci, a későbbi párja szintén nem létező alak, ő csupán az egyszerű falusi lány karikatúrája. Rosalindán kívül van még egy igazán fontos karakter: Jaques. Ő kissé melankolikus, magába forduló figura; viszont ő a kommentátor, akinek az a feladata, hogy figyelmeztesse az olvasót, nem biztos, hogy hihet a szemének.
Az Idős Herceg az összhang eszményét testesíti meg, és noha állítása szerint elégedett az erdei élettel, amint lehetősége nyílik rá, visszatér az udvarba. Úgy érzem, ez a karakter egy kissé képmutató, hiszen ha valóban elégedett lenne, nem akarna visszamenni az udvarba.

Nekem tetszett ez a darab is, bár számomra sok hasonlóságot mutat a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabbal. Az álruhás lányba itt is beleszeret egy másik női karakter, ám amikor minden kiderül, Phoebe ráébred, hogy ő Silviust szereti. A jelenet iróniája, hogy pont úgy kezd el viselkedni, mint az általa addig lenézett szerelmes fruskák – ugyanazzal a túláradó szerelemmel rajongja körbe a férfit, mint amit eddig olyannyira megvetett. Eleinte ridegen viselkedett, utána viszont levetkőzte önmagát.

Szeget szeggel - olvasónapló

Nos, ez sem volt túlzottan kimagasló, de ennek az lehetett az oka, hogy nem az eredeti drámát olvastam. Én a Shakespeare-mesékben lévő változatot olvastam, ami eltér az eredetitől.

Az, ami eltérő, a vége. A dráma úgy végződik, hogy a Herceg megkéri Isabella kezét. Nem tudjuk, igent mond-e a lány, és valóban három esküvőt fognak-e tartani.
A mű tartalma teljes egészében bele van szőve az olvasónapló szövegébe, amit a kép alatt találtok. Amit még hozzátennék, és ha szükségetek lenne erre a naplóra írjátok bele, hogy szokatlan a színhely. Ez az egyetlen olyan dráma, ami Bécsben játszódik. Néhány művére pedig jellemző az álruhás szereplő: Szeget Szeggel (Herceg), Vízkereszt vagy amit akartok (Olivia), Ahogy tetszik (Rosalinda).
A címről annyit mondanék, hogy ez is szokatlan, akárcsak az Ahogy tetszik. Nem árul el konkrét dolgot, csak utal. Hogy mire, azt nem mondom el, hiszen mindenki máshogy látja. Nem akarok befolyásolni senkit, akinek esetleg valamihez kell az alábbi olvasónapló.
Angol címe Measure for measure, magyar címe Szeget szeggel.

A dráma mutat némi hasonlóságot a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabbal, hiszen itt is csak az utolsó pillanatban derül ki az egyik szereplő valódi kiléte. Az álruhát öltött uralkodó alakja emlékeztet Mátyás királyra is, hiszen ő is álruhában járta az országot, hogy megtudja, mit gondolnak valójában az alattvalói a fennálló helyzetről. Jelen esetben azonban egészen más okból húz a herceg álruhát…

A történet Bécs városában játszódik. A herceg nagyon engedékeny, és nem akar hirtelen szigorral fellépni – ezért kéri meg megbízhatónak hitt emberét, Angelót, hogy helyettesítse őt, míg hivatalos ügyek miatt Lengyelországban tartózkodik. Ám ahelyett, hogy valóban távozna, csuhát ölt, és barátnak adja ki magát, hogy szemmel tarthassa a helyettesét. Angelo nem bizonyul jó uralkodónak, az elfeledett törvények teljes szigorával sújt le mindenkire, aki valamilyen bűnt követett el – és nem ismer kegyelmet. Így tett Claudióval is, mert még házassága előtt bűnbe esett szerelmével. A férfi húgát kérte meg, segítsen neki, ám az új uralkodó szemet vet a lányra, és megpróbálja elcsábítani. A lány mindent elpanaszol bátyjának, akiket az álruhás herceg kihallgat. Tervet eszel ki, amivel megmentheti Isabella ártatlanságát és Claudió életét is. A kertben, ahol a lánynak kellett volna megjelennie, Mariana játssza el őt. Ő hitvese Angelonak, s ezáltal nem esik bűnbe. A herceg táviratot küld, hogy hamarosan érkezik, és bárki panaszt tehet nála. A két nő él ezzel a lehetőséggel – a barát bíztatta őket -, és elmesélik történetüket. Az uralkodó eleinte nem hisz nekik, és hozatja a barátot. Ő nincsen jelen, mikor a csuhás megérkezik, emberei hallgatják ki őt. Mikor fővesztésre ítélik, leleplezi magát.

Ez a darab kimondottan tetszett, senki sem halt meg benne (főleg nem értelmetlen, hatalmi játszmák miatt), és a herceg is igazságosan döntött. A mű egyensúlyozik a komédia és a tragédia határán, hogy a végén meglepje az olvasót a boldog befejezéssel. A karakterek egy-egy emberi tulajdonságot fejeznek ki, legyen az jó vagy rossz. Noha senki sem egyetlen tulajdonság birtokosa, a darab kiemeli a legjellemzőbbeket: álszentség, ostobaság, hazugság, jószívűség, megbocsátás, hűség.
A mű álszent – és talán legfontosabb - karaktere Angelo, hiszen a hercegnek a hűséges, törvénytisztelő arcát mutatja, valójában pedig el akarja csábítani Isabellát. Így ő is olyan bűnbe esne, mint a lány testvére, ezáltal, ha ragaszkodunk a törvényhez, neki is halnia kellene. A férfi a darab végén azonban rádöbben, hogy a felesége mindvégig szerette, ő pedig nem is törődött a nővel, mert az elvesztette a vagyonát, hozományát. Ebből a szemszögből nézve minden bizonnyal érdekházasság lehetett a férj részéről ez a frigy.
Angelo talán nem érdemelt volna kegyelmet, hiszen ő ugyanezért a tettért akarta kegyetlenül kivégeztetni Claudiót - a herceg mégis megadta neki. Képes volt megbocsátani neki. Mivel a herceg feleségül vette Isabellát, nem volt többé szükség e törvény alkalmazására. A város hajadonjai ugyanis példaképnek tekintették a fiatal nőt, és senki sem esett még a házasság előtt bűnbe.
Az az igazán erős, aki képes megbocsátani másoknak az elkövetett bűnökért. Azt hiszem, ez kiváltképp igaz ebben a darabban, hiszen Angelo nem követett el olyat, amiért halált érdemelne. Mindenki hibázhat, és bárki elcsábulhat… de nem kell feltétlenül beleesnünk saját csapdánkba úgy, ahogy Angelo is tette. 

Titus Andronicus - olvasónapló

Ez az olvasónapló nem volt kimagasló, de ennek ellenére ezt is megosztom veletek - hátha valakinek szüksége lesz egyszer rá.
Magát a története angolul, a wikipédiából olvastam el - azt hiszem, ezt a legérdemesebb ajánlanom azoknak, akiknek nincs ideje egy hosszabb lélegzetvételű drámát olvasni, vagy egyszerűen csak nincs kedvük gyilkosságokról olvasgatni. Nem akarok külön írni a cselekményről, a legtöbb információt beletettem az olvasónaplóba.
Az általam írt olvasónaplót ezúttal is a kép alatt találjátok.
A művel kapcsolatban voltak olyanok, akik azt állították, nem Shakespeare műve.

Szeretem Shakespeare műveit, de ez nem nyerte el a tetszésem. Talán valóban nem ő írta, mert eddig bármit olvastam, korántsem volt ennyire véres és brutális. Nem találtam a műben logikát, az emberi gonoszság miatt történnek a halálesetek. Szinte minden szereplőt megcsonkítanak vagy megölnek a cselekmény során.

Nem értettem, miért kellett a legtöbb szereplőnek meghalnia. Titus lánya, Lavinia csupán azért halt meg, mert megerőszakolták. Erről ő nem tehetett, ezért értelmetlen volt a halála. A két erőszaktevő halálával talán egyet tudnék érteni, hiszen még meg is csonkították a lányt – de minden bizonnyal jobb lett volna a büntetést az igazságszolgáltatás elé vinni.
Azzal sem tudtam egyet érteni, hogy Titus rákényszerítette vendégeit, hogy egyék meg a két erőszaktevőt, Chiront és Demetriust. Belesütötte őket a pitébe, és azt szolgáltatta fel. Mintha a jelenlévők bármit is tudtak volna az erőszakról, vagy akármilyen módon kapcsolatba hozhatóak lettek volna vele.
Egy dulakodás alkalmával Titus megöli saját fiát is, aki megpróbált ellent mondani neki. Ezek után Saturninus elveszi a gót királynőt, Tamorát. Ez azért bosszantotta Titust, mert azt hiszem, ő maga akarta elvenni a nőt.
A királyi vadászat után az uralkodó megöli Martiust és Quintust, mert megölték a bátyját. Ezek után csellel ráveszi Titust, hogy vágja le saját kezét, hogy visszakapja fiait. Ám a levágott balért csak a két férfi fejét küldi, valamint az értük küldött bal kezet.
Miután Titus végez Tamorával az ünnepségen – okot ugyan erre nem találtam -, vele Saturninus végez, megtorolva ezzel felesége halálát. Saturninust pedig Titus fia, Licius küldi a másvilágra. Itt a kör bezárult, a fiú megbosszulta apját, a férj pedig a feleségét.
Az sem tetszett, hogy csak Saturninus, a volt uralkodó kaphat rendes temetést. Tamora testét a vadak elé vetették, szeretőjét, Aaront pedig éhen és szomjan halásra ítélték.

Azt hiszem, Titus beleőrült a családjával történtekbe. Ép elmével rendelkező nem sütne pitét az ellensége csontjaiból és fejéből. Szerintem ebben a műben is a gonoszság, a bosszú, a másik megalázása játssza a fő szerepet. Mindenki rosszat akar a másiknak, és megbosszulni azt, ami a családjával történt.
Szerintem jelen van az őrület is, Titus végső döntésében. A túlzott brutalitás szinte minden karakter jellemében benne van: Lavinia segít megölni megerőszakolóit, kivéreztetik őket, és később pitét sütnek belőlük; a lányt megcsonkítják; a halott testét állatok elé lökik. 

Elektra - olvasónapló

Sziasztok! Arra jutottam, hogy feltöltöm az egyik órámra készült olvasónaplóimat. Az óra a Színház Athéntől New York-ig!: avagy klasszikus színdarabok és huszadik századi adaptációik címet viselte.

Az első Euripidész drámája, az Elektra. A tanárnő meg volt elégedve a kép alatt található, beadott olvasónaplóval, de, hogy mindenki képben legyen, mesélek egy keveset a történetről is.

Maga a sztori nem nagy durranás. A lényege, hogy van egy testvérpár, Elektra (vagy Élektra), és Oresztész. A fiút még kicsi korában meg akarták öletni, de egy szolgáló sajátjaként nevelte fel. Az apjuk háborúzni van, míg az anyjuk összeszűri a levet egy másik fazonnal. Ez nem csupán futó kaland, mert mikor a férj hazatér, közösen meggyilkolják őt - a trónra pedig a gyilkos szerető kerül. Elektrát hozzá akarják adni egy nincstelenhez - ennek pedig az az oka, hogyha fiú gyereket szülne, az ne tudjon bosszút állni rajtuk. Ám a férfi nem ér a nőhöz, tiszteletben tartja annak kérését.
Eltelik egy kis idő, mire Oresztész felbukkan a színen, és először nem is ismerik fel egymást. Mikor fény derül arra, ki kicsoda valójában, szövetkeznek és bosszút esküdnek. Hidegvérrel eltervezik, hogyan fogják megölni az anyjukat és annak szeretőjét.
A nőt azzal csalják oda, hogy Elektra végre gyermeket szült, és nézze meg az unokáját. Ám mikor odaér az asszony, a testvérpár végez vele. Ezután a palotába mennek, ahol a szeretőt is meggyilkolják - ezzel megszerezve a hatalmat a város népe felett.

Nekem nem tetszett az Elektra. Szerintem túl nehéz olvasatú, korszerűsíteni kellene. Nem tetszett a történet sem, hiszen gyilkosokról szól. Nem szeretem azokat a műveket, melyek csupán gyilkolásról, bosszúszomjról mesélnek.

Jobban szeretek szerelmekről olvasni, noha a tragédiák emberi veszteséggel zárulnak. Számomra fontos, hogy értéket is mutasson egy történet – legyen az szerelem, vagy bármi más. Ebben a műben azonban csak a bosszú volt fontos, hogy egy apa haláláért megbüntessék a gyilkosokat. Szerintem fontos, hogy egy történet – legyen dráma vagy regény – megérintse az olvasót. Én csak úgy tudom élvezni a történetet, ha megszólít a könyv, ha valahogyan a részese lehetek a cselekménynek. Ez a történet nem érintett meg, egyik karakterrel sem tudtam azonosulni, vagy esetleg együtt érezni. Ebben a műben mindegyik szereplő bosszútól átitatott gondolatokkal, tervekkel volt felszerelve; és én nem hiszem, hogy a bosszú, valamint a hatalom átvétele bármivel is javítana a helyzeten. Elektra és Oresztész egyszerűen csak megölt két embert, hogy a népet uralhassa. A drámának nem volt ennél több érzelmi töltete, mindenki a két gyilkos halálát, vérét kívánta.

Úgy vélem, a dráma talán egy ennél is idősebb korosztálynak szól. Olyanoknak, akik meg tudják érteni, mi mozgatja a szálakat a bosszúvágy mögött. Akik már képesek kívülállóként szemlélni egy művet, nincs szükségük arra, hogy bárkivel is azonosuljanak. 

Berosált a rezesbanda - könyvajánló

... vagy olvasónapló.

Sziasztok!

Régen jártam erre, elismerem. Olvastam ezt-azt, így itt az ideje, hogy megírjam róluk a véleményem. Az első, amit most megosztok veletek, az Csukás István legújabb könyve, a Berosált a rezesbanda.

A borító és a tartalom a hátoldalon nagyon tetszett. Recenziós példányként kaptam, és mivel szeretem a fiatalabb korosztályról (10-15 éves) szóló történeteket, úgy gondoltam, tetszeni fog. Olvastam A Vad Focibanda-történeteket is, azokat imádtam. Ez volt az alapja annak, hogy ezt is elolvassam.

Nos, rá kellett döbbennem, hogy nem tetszett annyira. Ennek az volt az oka, hogy olyan öcsém korosztálybeli gyerekeknek szólhat. Ő 8 éves, én lassan 21. Eltérő könyvek valóak nekünk... de ennek ellenére azért élvezhető volt. Noha a belső borítón le vannak rajzolva a szereplők, én idősebbnek képzeltem el őket. Egy általános iskolás hogyan is tudna buszt vezetni? No meg... a gyerekek az elején igen csúnyán beszélnek. Azt hiszem, a legtöbb gyerek nem ilyen szavakat hall otthon. Természetesen - és sajnálatos módon -, ezek a szavak már beépültek a mindennapi nyelvhasználatba, és elkerülhetetlen, hogy a kisgyerekek találkozzanak velük. Ennek ellenére nem hiszem, hogy olyan szavakat kellett volna használni, hogy: "Nyald ki!". Ezt nem tartom túl helyesnek egy gyerekkönyvben.

Mással nem volt problémám, az egyre sikertelenebb vaddisznóvadászatot kifejezetten viccesnek találtam. A gyerekek karakterei is nagyon aranyosak voltak, és talán a tanáruk, Riminyák karaktere sajnos egyre többször bukkan fel a való életben is. Sajnos mi is tapasztaljuk, hogy az öcsém új tanára nem a legjobb. Noha nem osztogat indokolatlanul fekete pontokat és nem koboz el a gyerekektől semmit, nem igazán tanít jól. A feladatokat sem nézi át rendesen, sok hibás megoldásra is piros pontot vagy csillagot ad. A könyvben szereplő tanár ennek ellentéte, ő a gyerekek homlokára rajzol fekete pontokat és a kedvenc tárgyaikat is elkobozza. Nem engedi zenélni őket, pedig azt nagyon szeretik - tudják, hogy fals, de akkor is imádják. A történet mozgatórugója is ez: a gyerekek megszöknek, megkötözik a buszsofőrt és elkötik a buszt. Miért? Elegük lett a tanárból, aki semmit sem enged meg nekik. Egy régi, elhagyatott laktanyába rendezkednek be, amiről kiderül, hogy nem is annyira elhagyatott.
A bunkerben egy, a második világháborúból itt maradt katona, Igor él. Nem tudom, mikor játszódhat, én a mai korban képzeltem el. Ám mikor megjelent Igor... nos, kétségeim támadtak, mivel a fickó elég fiatalnak van ábrázolva. Így valószínű, hogy csak néhány év telt el a háború vége óta. Igor úgy gondolja, a bunker védelme miatt hagyták itt, de szerintem egyszerűen csak elfelejtették szegényt. Ennek ellenére nagyon jól érzi magát a laktanyában, és a gyerekeknek is sokat segít. Kissé be van csavarodva, ami érthető hosszú évek magánya után. A gyerekeket megtanítja lőni és gyakorlatozni. Ám ők ezt is megelégelik, ezért csellel a cellákhoz, és bezárják őt. Ezután telefonálnak a helyi tévésnek, aki közvetíti a gyerekek követeléseit.
A gyerekek néhány nappal később hazatérnek, és minden rendeződik. Riminyákot kirúgják, és új, sokkal kedvesebb tanárnőt kapnak osztályfőnöknek.

Közben a vaddisznóvadászat továbbra sem működik, ezért letesznek a városi állatkert tervéről. A laktanyából múzeumot csinálnak, így Igornak is lesz munkája. Ő mutogatja a látogatóknak a fegyverek működését.
Menet közben pedig kiderül, hogy Rudi, a vadkan, nagyon is szereti a zenét, amit a gyerekek játszanak...

Szerintem a könyv a 10 éves korosztálynak szól, ők azok, akik ezt igazán élvezni tudják.

A könyvből időközben film is készült, amit még nem láttam. Mindenesetre belinkelem nektek az előzetesét, hátha valakinek megtetszik. Én nem nagyon rajongok a magyar filmekért, mert szerintem mi nem tudunk jó filmet gyártani. A kivétel pedig erősíti a szabályt... ;)